Telihold

 Sziasztok egy pár szót mondanék mielőtt rá térnénk a történetre: Ezt a részt elsőként életem első írói versenyére neveztem be és oda küldtem be előszőr és addig nem is akartam megosztani amíg ki nem kerül a verseny indtójának oldalára. A napokban meg is osztotta a bloggerén, a hozzászolásokban el küldöm a linket a kívánt oldalra kérlek benneteket olvassatátok el a történeteket mind amennyi van. Véleményezzetek adjatok le egy szavazatot és ha tetszett az írásom támogassatok egy szavazattal. Remélem az írásom el nyeri tetszéseteket. Azt szeretném hozzá tenni hogy én első sorban a saját szorakozásomból/szórakozásomra írok hobbiból vagy hogy ki írjam a gondolataimat. Végül bármi is lesz az eredmény nekem ez egy nagyon jó élmény volt már az is hogy részt vehettem ezen a versenyen. És szeretném innen is meg köszöni a lehetőséget MeseMarkJinSon-nak 

Figyelmeztetés: A következő történet egy kiskorú karakter és egy felnőtt szereplő közötti romantikus kapcsolatot, valamint családon belüli tiltott génmutációs mágiát és súlyos gyermekveszélyeztetést ábrázol.

A narratív felépítésben a cselekmény idősíkjai a következők szerint különülnek el:

- Normál, sima betűstílus: A jelen eseményeit, a szereplők aktuális párbeszédeit és a mindennapi történéseit jelöli.

- Dőlt betűs stílus: A múltbeli emlékeket, a gyermekkori traumákat, valamint a lezárt laboratóriumi kutatási naplók és feljegyzések részleteit tárja a olvasó elé.

"VAN EGY PONT, AHOL A KISLÁNYBÓL NŐ LESZ.

EGY PONT, AHOL ERŐSNEK KELL LENNED.

ÉS EGY MÁSIK, AHOL ÚJRA KISGYEREK LEHETSZ, HA ARRA VÁGYSZ" (Könyvmoly képző kiadó Vörös pöttyös könyvek előszava)

Remus Lupin x olvasó

- Enged meg nekem, hogy elmeséljem az én történetemet, hiszen én a tiedet már tudom és ismerem... Szóval tartozom annyival, hogy elmondjam a saját történetemet. Kérlek hallgass végig. – mondom, miközben még közelebb bújok Remus ölelésébe.

Ha őszinte akarok lenni soha nem hittem volna, hogy ez velem valaha megtörténhet, hiszen Ő egy felnőtt férfi ráadásul az egyik tanárom. Mindketten tudtuk, jól ha valaha is bárki fülébe jut a hír, hogy van, köztünk valami főként intim kapcsolat akkor nagy bajba kerülnénk.

- Természetesen meghallgatlak, hiszen te is meg tetted értem és nem ijedtél meg tőlem mikor elvesztettem a kontrolt te voltál az első Sirius után, aki nem félt tőlem. Már az okot tudom miért nem féltél tőlem, de szeretném hallani, hogy mi történt veled úgy érzem, hogy muszáj tudnom hogyan történt ez az egész. – hallottam fülem mellett rekedtes hangját, amitől libabőrös lettem.

- Akkor készülj fel lelkileg, mert ez nem egy szép tündérmese, mint azt sokan gondolnák vagy egy egyszerű rémtörténet, ez egészen más szinten van. Remélem, készen állsz, mert akkor kezdem. – mondtam és el kezdetem mesélni pont úgy, mint ha egy könyvet olvasnék.

Nem tudom milyen az az egyszerű élet, sose tudtam és talán soha nem is fogom meg tudni. Az életem kész káosz a születésemtől fogva, és soha nem is lesz, normális. Tudom jól, hogy örökön-örökké egy pokolban kell majd leélnem a minden napjaimat egyedül. Nekik hála. Most biztos azt fogod kérdezni, hogy kikre gondolok, és hogy miért mondom ezt főleg úgy, hogy még csak 13 éves vagyok?

Nos, eljött az ideje, hogy mindent elmeséljek neked és mielőtt feltennéd a történetem során a kérdéseid kérlek, enged, meg hogy én magam tegyem fel már most ezeket a kérdéseket, amikre számítok, hogy felmerülnek majd a gondolataidban. Miért kellett ilyen ostoba felelőtlen szülőkkel megáldania Merlinek? Utálom, hogy azt hogy életem minden percében kontrol alatt kell, hogy éljek, hogy miért? Mire gondoltak mikor ily sötét tettet hajtottak végre? Van bűntudatuk emiatt? Gondoltak-e rám és a jövőmre, amikor ezt tették? Nem kell aggódnod, minden kérdésre válaszolok, legalábbis megpróbálok.

Nos, a válasz egyszerű és frappáns. Azért mert vannak felnőttek, akik sokkal felelőtlenebbek, mint a gyerekek. Lehet, csak az én szüleim ilyen tébolyultak vagy nem is tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem csak nekem van sanyarú sorsom ezért is nem sajnáltatom magam. Na de vegyük sorra a kérdéseket. Első kérdés van-e bűntudatuk, amiatt amit tettek? Erre a kérdésre a legegyszerűbb válaszolni. Mióta tudom ezt az egészet valamint számon kértem őket és látom a viselkedésüket egyértelmű, hogy nincs, egy kicsit se bánják azt, hogy ezt tették a saját lányukkal. Őket csak a saját kísérleti sikereik hajtották. Sőt büszkék arra, hogy elérték ezt a tudományos sikert, ami nekik, siker annak ellenére, hogy egy tiltott mágiát használtak. Szóval ez nem egy mágikus fertőzés útján elindított dolog volt és nem haraptak meg, hanem szándékosan elkövetett kísérlet. Második kérdésre a válasz nem egyáltalán nem gondoltak az én jövőmre csak a sajátjukra. Megfordulhat a fejedben a kérdés hogy miért? Azért, mert reménykednek abban, hogy egyszer az ő kemény munkájuk kifizetődik, hogy elfogadják a kutatásaikat és engem majd úgy mutatnak be, mint a legnagyobb sikerük.

Mindennek ellenére van valami, ami fúrja, az oldalamat. Tudom jól, még is mi? Ez lenne a kérdésed. A válaszom pedig az, hogy még az a csoda, hogy nem buktak le, azért amit tettek legalábbis eddig. Bennem pedig az a kérdés merül fel, hogy mégis meddig tudják titkolni a kis sötét titkukat? Mondjuk, nem volt nehéz titokban tartani ki gyanakodna egy aranyvérű családra, hogy rosszban sántikál. Főleg úgy hogy bezárva tartottak 11 évig. Nem volt nehéz eltitkolni, így hogy ki se mehetem, ha valaki kérdezte mindig kitaláltak valami okot a legtöbb esetben azt mondták, hogy mikor kicsi voltam egy súlyos traumám volt.

- Trauma, hmm? – horkantott fel Remus.

Mi volt ez a trauma felmerülhet benned ez a kérdés. Máris mondom és nevetni fogsz. Képzeld el, hogy azt mondták, hogy kicsi koromban egy összejövetelen egy idegen molesztált és az óta nem bírom a társaságot elviselni, és hogy ők minden erejükkel azon vannak, hogy végre újra közösségbe engedjenek.

– Hogy magyaráztak meg a traumádat, miket mondtak ezzel kapcsolatban?

Hogy miket mondtak ezzel kapcsolatban, oh, hát csak annyit hogy teljesen be pánikolok a varázserőm ingatag lesz, ha valaki idegen hozzám ér vagy túl sokan és túl közel álénak hozzám stb. Mindenki úgy tudta, hogy ezzel engem akarnak védeni, de ez nem volt igaz csak magukat akarták ezzel óvni a sötét titkukat. Az egész varázslóvilág előtt titokban akarták tartani azt a tiltott sötét kísérletet, amiért az örült bájitalmesteri tudásvágyuk éhezet. Ezzel az egésszel, hogy bezártak egészen addig el tudtak játszani, míg elég idős nem lettem ahhoz, hogy végre meg kapjam a levelet a Roxfortból.

– Hogy mi? – a döbbent hangja a témától függetlenül, ami egyébként egyáltalán nem boldog mégis lágy mosolyt csalt az arcomra.

Mikor pedig rá erősítettem arra, hogy pontosan hány évig tartottak bezárva a szüleim a karjait még szorosabban zárta körém.

Igen jól értetted, 11 évig ezzel el tudtak játszani, de mikor meg kaptam a levelemet a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskolájából, pánikba estek. Tudták, ha nem tudnak jó indokot arra, hogy miért nem engednek a Roxfortba akkor annak utána járnak. Persze nem akarták, hogy a Roxfortba járjak, mert akkor nem fogják tudni sokáig tovább titkolni a dolgot. Vagyis inkább az a legjobb kifejezés hogy nem tudnak szemmel tartani, de ha pontosan akarom, magam kifejezni az lenne a legjobb szó, hogy nem tudnak tovább kontrolálni és kordában tartani. Hiszen még se kérhetnek, ki minden hónapban abban az időszakban kicsit feltűnő lenne. De azt kell mondanom, hogy örülök neki, hogy ide fogok, járhatok, abban a pillanatban mikor meg kaptam a levelet egyből az jutott az eszembe, hogy végre talán kiszabadulok az őrület fogságából. Igen tudom jól, hogy ez nem végérvényes megoldás, de akkor egy kis szabadság érzetem volt. Úgy emlékszem a szüleimmel lefolytatott beszélgetésre, bocsánat vitára mintha tegnap történt volna.

- Nem mehetsz, oda tanulni nem engedem. – mondta őrült fénnyel szemében az anyám.

- Már miért is nem? – kérdem, mint ha nem is tudnám, miről van szó.

- Tudod te azt nagyon jól, drága kislányom. – közölte nyugodtabban az apám. Hát igen mindig ő volt az, aki higgadtabban tudott gondolkodni. Nem mintha Ő nem félt volna attól, hogy kiderül a kis titkuk.

- Milyen magyarázatot adnátok arra, hogy a lányotokat magán úton taníttatjátok, ha nincs semmi okotok rá.

- Átkozott kis szajha. – kiáltott rám anyám. Igen a saját lányát képes így szidni. Mondjuk nem lepedőm meg már rajta emlékeim szerint eddig még soha nem mondta nekem azt, hogy kicsim, vagy lányom semmit, amit egy gyermek szeretne hallani az anyjától.

- Lehet, hogy átkozott vagyok, de szajha biztos nem anyám. Szerintem ti se akarjátok a minisztérium figyelmét felhívni magatokra. Úgy hogy jobb lesz, ha elfogadjátok, hogy a Roxfortba fogok járni különben én magam, számolok be a piszkos dolgaitokról, amit szerintem nem szeretnétek.

- Te most zsarolni mersz minket, hogy van merszed ehhez? – kérdezte már csöppet idegesen az apám.

- A legjobbaktól tanultam apám. – mondom mosolyogva.

- Még, ha meg is engedjük, hogy oda járj, mi garantálja, hogy nem feded, fel a titkunkat vagy nem buksz le?

- A lebukástól nem tartanék, hiszen a ti művetekben gyönyörködhettek immár 11 éve. Tudom, mit kell tennem, hogy a titok továbbra is titok maradjon. Azzal kapcsolatban, hogy felfedem-e a sötét titkotokat csak rajtatok múlik. Szóval áll az alku? – néztem kihívóan szüleimre.

- Jól van rendben. – mondta apám.

- Drágám ezt nem hagyhatod! – szólt mérgesen anyám.

- Dora (ejtsd Dorá) nincs választásunk, hiszen néz rá. MI tettük ilyenné! Ha nem engedünk neki, utat elpusztít minket a lehető legrosszabb módón. Amit egyikünk sem szeretne. Ha pedig bele gondolsz, nagyon jó kísérlet lenne ez arra, hogy hogyan reagál közösségben.

– Kísérlet... - szisszent fel Remus a szóhasználaton, hiszen már az eddigiekből is látszott, hogy nem tekintenek másnak csak egy kísérleti patkánynak, de ez teljességgel megerősítette abban, hogy ember számba se vettek.

- Francba legyen, menj el abba az átkozott iskolába pont hozzád való.

- Akár csak hozzátok mikor oda jártattok. Csak kár hogy a sok bájitalgőzétől meg bolondultatok. De ugye tudjátok, hogy az emberek nem ennyire ostobák. – ezzel elindultam a szobámba, hogy elkészüljek, hogy elmenjek az Abszolútra meg venni a szükséges dolgokat.

- Azt az elátkozott korcs életedet esküszöm, ha bárki meg tudja, hogy... - hallottam még anyám morgását, de annyira nem érdekelt.

Nekik hála totál immunissá váltam az érzelmekre. Miért is ne váltam volna? Hiszen nincs senkim csak a vérköteléke, ami hozzájuk köt azon kívül semmi. Igazából az lenne csoda, ha nem lennének következményei annak, amit tettek velem.

– Te mit gondolsz ezzel kapcsolatban Remus? – fordulok most felé először kilépve a történetem meséléséből.

– Azt hogy csodállak, hogy ilyen erős vagy még így is mások már rég összetörtek volna a nyomás alatt, de te lenyűgöző vagy. Azt kell, mondjam, hogy ez tetszik benned.

- Köszönöm, na de folytatom, mert ezzel nem derült ki, hogy hogyan lettem az ami, szóval...

De a pokol nem ért véget azzal, hogy átléptem a Roxfort küszöbét. Mert a szüleim nem holmi vadállat harapásával fertőztek meg egy éjszaka. Nem. Ők egy ősi, tiltott vérmágiát és egy sötét, alkímiai bájitalt használtak, amit kifejezetten arra terveztek, hogy egy mesterségesen kitenyésztett, tökéletesített ragadozót hozzanak létre bennem. Ez nem hagyományos vérfarkasság volt, hanem egy vérbe kódolt mutáció.

Megálltam egy pillanatra a meséléssel, a levegő megfagyott kettőnk között, miközben a tekintetem Remus zavarodott, sötétlő szemébe fúródott.

– Ugye emlékszel, Remus? Emlékszel arra a pillanatra, amikor végre rájöttél, hogy én is az vagyok? – kérdeztem halkan, miközben a szám szélén egy keserű, fanyar mosoly húzódott meg. – Emlékszel, hogyan akartál azonnal segíteni?

Remus lélegzete elakadt, ahogy felrebbent a pillanat a szeme előtt. A szemében felvillant az a pillanat, amikor először szembesült a teljes igazsággal, és a keze ösztönösen a táskája felé rezzent, ott lapuló üvegcse után nyúlva.

– A Farkasölő fű... – suttogta rekedten, miközben a szemeiben ott izzott a tehetetlen aggodalom, hogy el akarja hozni a megkönnyebbülést a következő holdtölte elviselhetetlen kínjai elől.

De én csak lassan megráztam a fejem, és a kezét finoman lenyomva a mellkasára tapasztottam, hogy érezze a szívem egyenletes, csendes verését.

– Nem fog hatni, Remus. Nekem nem ez jutott – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

- Tudni akarod, hogy miért mondtam azt akkor igaz?

- Igen kérlek, mond el. – kérte Remus.

Akkor azon a napon azért utasítottam el, mert tudtam, hogy nekem az nem segít. Nagyon jól tudtam, hogy felesleges számomra bármi is. Neked a főzet megadja a békét, mert a te sebed természetes átok volt, amit harapás útján szereztél. De az én véremben a szüleim sötét mágiája és a bájitaluk maradványai fortyognak. Rám nem hat semmi. Nincs gyógyszer, nincs menekülés, nincsenek bűvös főzetek, amik megállíthatnák a bennem lakozó vadat.

Remus gyomra egy pillanatra összezsugorodott legalábbis ezt olvastam le az arcáról. Abban a minutumban döbbent meg igazán: hirtelen teljes mélységében átérezte, hogy nemcsak osztozok vele a vérfarkasok magányos, holdfényes átkában, de egy olyan zárt, fojtogató börtönben élem le minden napjaimat, ami még az övénél is kegyetlenebb. Mert Lupinnak ott volt a főzet és a remény szikrája, de számomra még a varázsvilág orvosságai sem nyújtottak menedéket.

Ez a közös, mégis fájdalmasan különböző sors, ez a megsemmisítő felismerés volt az a pont, ami végleg összekötött minket. Remus ekkor még szorosabbra zárta a karjait körülöttem, mintha a saját testével akarna bezárni a világ elől, tudva, hogy ettől a perctől fogva képtelenek lennénk elengedni egymás kezét.

- Honnan, Ho...

- Várj, tudom, hogy mit szeretnél kérdezni, hogy honnan, hogyan, mióta, mikor tudtam, meg hogy mi is vagyok valójában? Igaz? – kérdeztem mosolyogva fejemet mellkásába bujtatva.

- Nos, igen.

- Nyugi elmondom azt is. Nem foglak tudatlanul hagyni ezzel kapcsolatban. Az a nap volt életem legszörnyűbb napja ma is úgy emlékszem arra a napra mintha tegnap történt volna.

Még csak ötéves voltam, amikor először hallottam őket beszélni a sötét irodájuk mélyén. Akkor még nem értettem a szavakat, csak a fojtogató feszültséget éreztem a hangjukban. De nem hagytak nyugodni a kérdések: Mi vagyok én valójában? Miért zárnak be engem? Aztán eljött a nyolcadik születésnapom, és addigra már elég jól olvastam ahhoz, hogy belopózzak a lezárt laboratóriumukba, amikor nem figyeltek.

Ott, a poros pergamenek és a fortyogó üvegek között bukkantam rá a kutatási anyagaikra. Ott feketén-fehéren leírtak mindent: hogy mióta kísérleteznek rajtam, hogyan kötötték össze az ősi vérmágiát a legsötétebb bájitalokkal, és miként váltottak ki bennem egy olyan mesterséges mutációt, ami miatt vérfarkassá lényegültem át. A jegyzetekből világosan látszott, hogy folyamatosan figyeltek, mértek és dokumentáltak minden egyes reakciómat – nem a gyermekükként tekintettek rám, hanem a főművükre, egy élő laboratóriumi alanyra.

Abban a pillanatban, mikor ezt végigolvastam, valami végleg eltörött bennem, de ezzel együtt egy acélos elhatározás is született a lelkemben.

Eldöntöttem, hogy nem leszek passzív áldozat. Titokban kutatni kezdtem a saját családom háta mögött: éjjelente a tiltott könyveket bújtam, és minden lehetséges módot megvizsgáltam, vajon létezik-e gyógymód az én állapotomra, vagy bárkiére, aki valaha hasonló poklot járt meg.

– Várj, van még valami, amit tudnod kell – szólaltam meg halkan a jelenben, miközben a tekintetem Remus feszült, sötétlő szemébe fúródott. – Látom az arcodon a kérdést. Azt hiszed, csak később, gyerekként fertőztek meg, igaz? Arra vagy kíváncsi, hogy pontosan mióta vagyok az... Hogy mikor változtattak át?

Remus lassan bólintott, a szemeiben feszült figyelemmel.

A kutatási naplókból derült ki a legszörnyűbb igazság – folytattam a mesélést a hangom pedig hűvös, rideg suttogássá halkult a vállán. Nem ötévesen kezdődött, és nem is hétévesen. A laboratóriumi feljegyzések elsárgult, fekete tintás lapjai könyörtelenül leplezték le a valóságot: már csecsemőkoromban, alig néhány hónaposan végrehajtották rajtam a tiltott vérmágiát és a sötét bájitalos kísérletet. Akkor pecsételték meg a sorsomat, amikor még beszélni sem tudtam.

Azon a nyolcadik születésnapomon, miután végigolvastam az összes dokumentumot, a lezárt irodában, nem bírtam magamban tartani a fojtogató gyűlöletet. Egyenesen rontottam be a szüleim dolgozószobájába, a papírokat az arcukba vágva kértem számon mindent, amit tettek. Akkor üvöltöttem velük először életemben amiatt a szörnyűség miatt, amit még csecsemőként követtek el ellenem.

– Miért zavar téged egyszer híres leszel. – mondta az anyám. – Az átalakulásaid is gyönyörűek voltak. Egyszerűen lenyűgöző... - teljes áhítattal beszélt mintha tényleg nem lennék neki a lánya csak egy patkány.

Képzelheted az arcukat, amikor eléjük álltam. Oh és azt ne felejtsem el hozzá tenni, hogy egy kicsit meg voltak riadva mikor látták rajtam a haragot. A vadság jelei, amit a harag a csalódottság és a fájdalom szült. Azt hitték, hogy meg fogok vadulni.

- De hogy ha már csecsemőkorodban ezt tették veled, akkor nem tudtál róla, hogy mi vagy? Én minden átalakulásomra emlékszem és szörnyű volt. Hogy, hogy csak később tudtad meg? – hajolt el tőlem és felült velem a nagy ágyon.

Eleinte én is furcsálltam, és természetesen rögtön rá is kérdeztem.

– Miért nem emlékszem ezekre? – néztem a szüleimre.

– Annyira nem vagyunk ostobák, hogy úgy intézzük, emlékez ezekre lányom. – az apám volt, talán aki egy kicsit is, de a lányának tekintett. – A mágiát úgy alakítottuk, hogy ezekre az átalakulásokra legyen akármi az előidőzője a telihold vagy akár elszabadulnak az érzéseid az emlékeid automatikusan törlődnek. Legalábbis addig, amíg rá nem jössz, hogy mi is vagy valójában. Szóval most már emlékezni fogsz minden átváltozásodra, de az előzőekre nem.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt tettétek. Azért akartatok gyereket hogy kísérleti nyúl legyen? Szeretetek egyáltalán? Akartatok egyáltalán gyermeket, akit felnevelni szeretetek volna nem pedig csak használni? – kérdésem az anyámra hatástalan volt még csak a szeme sem rebbent és színtelen érzelmek nélküli hangon kaptam meg tőle a választ.

– Én soha nem akartam gyereket, hiszen csak egy nyűg mind az összes. Nem volt választásom a kísérletem érdekében a kezdetektől látni akartam a folyamatot.

Az apám szemében azonban láttam némi bűntudatot és talán egy kis szeretetett is; elfordította a tekintettét és inkább nem mondott semmit.

Remus az ágy szélén ült, a kezeit összefonta az ölében, miközben a tekintete a szoba sötét sarkába révedt. A hallottak súlya szinte fizikailag is nyomta a vállát.

– Hát ez... – kezdte halkan, a hangja megremegett a döbbenettől és a haragtól. – Olyan szörnyűségeken mentél keresztül, amiket el sem tudnék képzelni. Hogy a saját szüleid tettek veled ilyet... Nem is emberek.

Megfordult, és a tekintetét mélyen a szemembe fúrta, miközben az ujjai óvatosan, szinte félve érintették meg az arcomat.

– De most már itt vagy, és vége. Nem vagy egyedül többé. Hallod? – suttogta, és mielőtt válaszolhattam volna, magához húzott, az ölelésébe temetve minden fájdalmat.

Észre se vettem mikor indultak meg a könnyeim csak akkor mikor gyengéden letörölte az arcomon folyó cseppeket.

– Istenem ez olyan furcsa. – mondtam.

– Miért?

- Nem emlékszel? Eleinte minden erőddel azon voltál, hogy a lehető legtávolabb tarts magadtól. Most így az évvégéhez közeledve te vagy az, aki a támaszom lett. Aki vigaszt nyújt. Ne érts, félre örülök neki, de nem szeretném, hogy csak az a közös pont kössön minket össze. Vagy, hogy csak emiatt legyél velem. Remus én, szeretlek tényleg őszintén. Nem akarlak magamhoz láncolni sem. De veled akarok lenni, de csak akkor, ha te is ezt szeretnéd és nem a közös sorsunk miatt.

- Olyan buta vagy. – suttogta halkan a fülembe. – Sose teszek meg semmit, úgyhogy ne szeretném. Nem lennék itt melletted, ha nem éreznék semmit. Hidd el nekem, hogy a múlt éjszaka sem történt volna meg, ha nem akartam volna igazán szívből. Ha nem szeretnélek nem tettelek volna a múlt éjszaka az enyémé. Szeretlek. Érted? Nagyon, nagyon szeretlek téged. Mindennél jobban.– mondta mire rácsaptam a hátára.

- Hülye. Én is szeretlek.

- Jól van, akkor most már csak egy fontos dolgunk van. Beszélni fogunk erről Albusal. Tudnia kell erről. Egyrészt a saját biztonságod érdekében, ami nekem a legfontosabb. Másrészt, pedig amit a szüleid tettek veled bűncselekmény.

- De Remus...

- Tudom, hogy félsz Y/N, de végig ott leszek veled és senki nem vehet el tőlem, mindenki tudni fogja, hogy hozzám tartozol.

- Hogy éreted ezt Remus?

– Mi az azt ne mond, hogy a kutatásod nem volt alapos a vérfarkasok terén? – kérdezte Remus komoly, mégis gyengéd arckifejezéssel, miközben az ujjai végigsimítottak a kezemen. – Mondd el nekem, mit tudsz a vérfarkasokról?

Nagyot nyeltem, majd elrévedő tekintettel sorolni kezdtem mindazt, amit a magányos éjszakákon, a tiltott könyvtári kötetekből és a szüleim dokumentumaiból kinyomoztam.

– Hát... a vérfarkasok nem csupán vadállatok a telihold idején – kezdtem halkan, a hangom megremegett az emlékek súlyától. – Külsőre átalakuláskor a csontjaik meghajlanak, a testük megnő, a bőrüket durva, sötét szőrzet borítja, az arcuk pedig eltorzul; félig emberi, félig farkas szörnyetegekké válnak. Az erejük... az emberi ésszel felfoghatatlan. Olyan fizikai erő lakozik bennük, ami képes kettétörni a legvastagabb fát vagy átütni a kőfalat is.

Egy pillanatra elhallgattam, Remus pedig végig figyelmesen nézett, hagyva, hogy kibeszéljem magamból a lexikális tudást, amit annyi fájdalom árán szedtem össze.

– A hatások... a holdfény az elsődleges kiváltó ok, ami áttöri az elme gátjait, de a fájdalom és a vér szaga is felébresztheti a bennük lakozó vadat. És ami a társas kapcsolatokat illeti... – itt elakadt a lélegzetem, ahogy egyre tisztábban kirajzolódott előttem a kirakós. – A vérfarkasok magányos lények, akik elzárkóznak a falkától, mert félnek, hogy kárt tesznek másokban. De ha mégis találnak valakit... Ha a sors úgy hozza, akkor létezik náluk egy olyan ősi, megbonthatatlan kötelék. A bevésődés.

A szavak elhaltak a levegőben. A vérfarkasok biológiájának legmélyebb, ösztönös törvénye hirtelen teljes fényében csapott le rám: a bevésődés nem csupán egy érzelem, hanem egy halálos pontosságú, megmásíthatatlan választás, amely során a fenevad és az ember egyaránt felismeri a másikban a tökéletes, egyetlen párját, akit az életénél is jobban véd, és akihez örökre láncolja a vére.

A szemeim kikerekedtek, ahogy a felismerés hideg, mégis melengető hullámként futott végig a testemen, és Remusra néztem.

– A bevésődés... – suttogtam elhűlve, miközben végre megértettem, miért nem tudott soha eltaszítani magától, és miért éreztem én is azt a mindent elsöprő, ösztönös hovatartozást a pillanattól kezdve, hogy először egymás szemébe néztünk.

– Látom megértetted. Ez egy olyan erős mágikusnak mondható kötelék, amit erőszakkal sem szakíthatnak el. Valamint biztos vagyok benne, hogy Albus sem engedné. Szóval induljunk.

Remus határozott mozdulattal segített fel az ágyról, a kezét szorosan az enyémbe kulcsolva. Nem volt benne habozás; a léptei céltudatosak voltak, miközben végigvezetett a kastély lakatlanabb folyosóin a kolosszális kőlépcső felé, amely az igazgatói irodába vezetett. Mire Dumbledore ajtajához értünk, a bennem lakozó feszültség már pattanásig feszült, de Remus meleg, védelmező jelenléte erőt adott. Amikor beléptünk, Albus Dumbledore az íróasztala mögül nézett ránk félhold alakú szemüvege mögül, a tekintetében mély bölcsességgel és azonnali megértéssel.

– Remus, gyermekeim... Látom, súlyos teher nyomja a vállatokat. Üljetek le, és mondjatok el mindent – szólalt meg nyugodt, mégis parancsoló hangon az igazgató.

Nem haboztunk. Remus vette át a szót, és zokszó nélkül, kíméletlen pontossággal feltárta a teljes igazságot: a szüleim által elkövetett sötét, csecsemőkori kísérletet, a tiltott vérmágiát, a mesterséges mutációt, valamint a tizenegy évnyi kegyetlen bezártságot és zsarolást. Dumbledore arcáról a hallottak közben végleg eltűnt a kedves mosoly; az irodát sűrű, fojtogató csend töltötte be, amelyet csak a fali ezüstműszerek halk ketyegése tört meg.

Amikor Remus a beszámoló végére ért, és ránk terelődött a szó, Dumbledore egyetlen pillanatig sem tétovázott. Az igazgatói pálcáját finoman az asztalra fektette, a szemeiben tűz gyulladt, és azonnal cselekvésbe lendült.

– Ez nem csupán iskolai fegyelmi ügy, hanem megbocsáthatatlan bűncselekmény a saját gyermekük ellen – mondta Dumbledore határozott, éles hangon. – A te védelmedben azonnal intézkedem. A Minisztériummal karöltve elrendelem, hogy haladéktalanul és véglegesen elvegyenek a szüleidtől a fizikai és mentális biztonságod érdekében.

Dumbledore felemelkedett az asztalától, a papírjai fölé hajolt, és gyors, határozott mozdulatokkal pergameneket kezdett róni, miközben a hangja lágyabb, de ellentmondást nem tűrő méltósággal csengett:

– Mivel a mágiaügyi törvényhozás nemrégiben hivatalosan is elfogadta és elismerte a vérfarkasokat a társadalom törvényes, egyenrangú lényeiként, élni fogok a hatáskörömmel. Kérelmezem és hivatalosan is jóváhagyom, hogy a lányt a jog szerinti társa, Remus Lupin mellett helyezzék el otthonként és gyámként, biztosítva számodra a békés, biztonságos jövőt.

A szavak hallatán a lelkemről lehasadt a tizenegy év alatt rárakódott, mázsás kő. Nem sokkal később a hivatalos papírok megérkeztek, a szüleim sötét ügyletei pedig végérvényesen napvilágra kerültek, véget vetve a rémálomnak.

A következő tanévet már nem a félelem fogságában, hanem ott kezdtem meg a Roxfortban, ahová valójában tartoztam: a leghűségesebb társam, Remus oldalán, a barátaim gyűrűjében, egy olyan közösségben, amely végre a saját, igaz családommá vált.