A Halálküszöbén

Kedves Olvasók!

Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az utazáson. A kezdetekkor talán még én sem gondoltam volna, de ez a történet végül egy igazi, kisregény hosszúságú utazássá nőtte ki magát – valószínűleg ez lett az eddigi leghosszabb írásom.

Amikor írtam és később visszaolvastam a fejezetet, magam is egy hatalmas érzelmi hullámvasúton ültem: ez a mű katartikus, és tele van mély, zsigeringató érzelmi átvitelekkel meg kavalkádokkal. Végig imádtam minden percét, amíg életre keltettem.

Ami nagyon fontos: nem terveztem szigorúan ragaszkodni az eredeti cselekményhez. A varázsvilág alapjait és a karakterek jól ismert személyiségét természetesen megőriztem, de belecsempésztem egy teljesen saját, egyedi újítást is – ez a Halálküszöbe, aminek a valódi értelmét majd a történet folyamán értitek meg igazán.

Például Fred halálának pillanatát is átírtam és a saját képemre formáltam: itt nincs jelen Percy, hogy az ikrek ugratnák egymást. Helyette a főszereplő, az Olvasó karaktere áll mellette. Mivel én magam imádom Fredet és George-ot, semmiképpen sem akartam megölni Fredet. Így egy olyan sajátos, egyedi csavart vittem bele, amilyet – legalábbis magyar nyelven – én magam sem nagyon olvastam még (és mivel az angolom sajnos nem elég erős a külföldi fanfictionökhöz, a fordítókra meg nem mindig lehet támaszkodni), bátran mondhatom, hogy egy teljesen egyedi koncepciót sikerült kialakítanom.

Remélem, tetszeni fog nektek ez a sötét, drámai, mégis mindent elsöprő szerelemmel teli világ. Ha így lesz, kérlek, hagyjatok egy kommentet vagy egy vote-ot, hogy tudjam, nektek is átjött ez a hullámvasút!

Jó olvasást kívánok!

 

 Fred x Reader

Mindig mindenhol ott voltak és felfordulást okoztak. Akkor még nem tudtam, hogy az a felfordulás nekem mennyire felszabadító érzés volt. A Griffendél házba tartoztam még is kirekesztett voltam hiszen Draco Malfoy rokona voltam. Utáltam a nevem, utáltam a családomat, akik mindent irányítani akartak az életemben. Mióta bekerültem a Roxfortba és a Teszlek süveg a Griffendél házba sorolt be még inkább utálatosak velem, mint eddig. Valahogy soha nem éreztem azt, hogy bárhova is tartoznék, de valami meg változott, amiért végre érzetem, hogy igen is tartozok valahová. Megismertem őket a Weasley ikreket. Igazából soha elég bátorságom ahhoz, hogy oda menjek hozzájuk. Mindig távolról figyeltem őket. Egy napon mikor a keleti szárny egyik ablak mélyedésében ültem a semmiből feltűnt Fred, aki kapkodta a levegőt bizonyára valaki elől futhatott. Úgy gondoltam, hogy biztos csinált megint valami baromságot, amikor meghallottam egy lány hangját amint azt kiabálta, hogy George állj meg te szemét. Kezdet össze állni a kép, a lány összekeverte a két fiút, de hát az nem nehéz, hiszen ikrek ennek ellenére én még is meg tudom különböztetni őket.

A fiú már majdnem elfutott mellettem, de amikor észrevett hirtelen satu fékkel megállt mellettem.

-        Y/N kérlek, segítenél lerázni azt a csajt. George csinált egy butaságot és most az a lány be van rá rágva és az hiszi, hogy én vagyok George, és már legalább egy órája üldöz, egyszerűen nem akarja fel fogni, hogy én nem ő vagyok.

-        Miért kéne segítenem? – teszem fel a költői kérdést.

-        Cserébe én is segítek, neked mondjuk, segítenék barátkozni, nem lennél egyedül vagy meg tennék bármit, amit kérsz. Kérlek. Tudom, hogy nagy kérés és hogy nem igazán beszéltünk eddig, de már tényleg szeretném lerázni ezt a csajt.

-        Huu legyen. Bár nem tudom, mi okom lenne rá, de legyen, segítek neked Fred. – mondtam, mert már irtó közzel hallottam a csajnak a hangját.

-        Na és hogy fogsz nekem segíteni? Nem sok lehetőséged van. – néz rám kérdőn.

-        Biz bennem és kérlek. A legfontosabb az, hogy próbálj meg követni.

-        Rendben. – válaszolta, Fred.

Ekkor már hallottam a léptek zaját, ezért megragadtam Fred köpenyét és magamhoz rántottam egy csókra. Érzékeltem, ahogy a két kezével mellettem az ablakpárkányra támaszkodik, nehogy rám essen a hirtelen lendülettől. Így úgy nézett ki, mintha Itt már befordulhatott a csaj a sarkon és egyből oda jött hozzánk és meg ragadva Fredet rántotta el rólam. Azonban én nem hagytam neki időt egyből Fred elé léptem és kérdőre vontam, hogy mit akar tőle.

-        Még is mit akarsz te a pasimtól?

-        Drága pasid becsapott engem!

-        Miről beszélsz? Fred mit tettél már megint? – kaptam rá a fejemet – Nem volt még elég gond a hülyeségeitek miatt állandóan ostobaságot csináltok mindketten. Utána meg valakinek mindig rendet kell rakni utánatok. Egyszer megütitek majd a bokátokat.

-        Ne haragudj kicsim, de én most tényleg nem csináltam semmit.

-        Várj Ő nem George?

-        Nem ő Fred. Miért?

-        Mert én azt hittem, hogy ő George. Biztos, hogy ő Fred és nem csak fedezni akarod a testvérét.

-        Már ne haragudj, nem tudom, hogy mit gondolsz rólam, de csak tudom, hogy melyik iker a pasim. Egyébként meg nem védeném meg, ha George lenne, hiszen biztos megérdemelne egy alapos kioktatást.

-        Nem egyáltalán nem, sajnálom. Akkor, ha megbocsájtotok, nekem megyek és tovább keresem. – mondta majd távozott is tovább.

Egy ideig még néztük, ahogy távozik majd fellélegezve, hogy sikerült le rázni mindketten megnyugodtunk. Én visszaültem az ablakmélyedésbe tovább személve a tájat, mint ahogy tettem azelőtt hogy Fred meg állt volna mellettem. Komolyan mondom, hogy hihetetlenek az emberek tudom, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, de azért nem kellene egyből letámadni őket. Próbálni kéne keresni egy pontot, amiben különböznek én is így tettem.

-        Köszönöm a segítséget. Mond, hogy hálálhatnám meg?

-        Nem kell, egy házban vagyunk, tartsunk ennyiben össze és te nem csináltál azzal a lánnyal semmit vagy is most, hanem a testvéred ő kapja a fejmosást ne te.

-        Te tényleg teljesen más vagy, mint Malfoy… ne haragudj nem úgy gondoltam. – visszakozott gyorsan mikor látta az apró rándulását a szám sarkában.

-        Nem semmi baj, már megszoktam mindig megkapom valamilyen szinten, de általában azt mondják egy újabb Malfoy ivadék pedig csak rokonok vagyunk semmi több. Nagyon kevesen látják azt, hogy nem vagyok olyan, mint ők, csak azok, akik hajlandóak rám egy kis időt szakítani. Bár azokból van a legkevesebb. Egyedül Harry és a barátai voltak azok, akik beszélgettek velem.

-        Na, akkor ezen most mindenképpen változtatunk, mától én is beszélek veled, sőt biztos vagyok benne, hogy a testvérem is örömmel fog veled szóba állni.

Szavaira meglepetten néztem rá. Nem tudtam megérteni mire fel hirtelen ez a kedvesség. Nem volt szükségem szánalom barátságra. Természetesen ezt az orrára is kötöttem, de nem is figyelt rám. Persze nem csak neki hanem Georgenak is, aki időközben csatlakozott a baráti körünkhöz. Mindig ott voltak velem és mellettem. Megnevettetek, amikor szomorú voltam, ott voltak velem, amikor a magány felemésztett. Eleinte tényleg próbáltam magam távol tartani magam tőlük, de ők hajthatatlanak voltak és nem engedtek nekem ott voltak velem. Most viszont már nem bánnom, hogy itt vannak velem.

Ma megint egy kemény napom volt, úgyhogy újra a keleti szárny ablakmélyedésébe foglaltam helyett. Rég nem voltam itt, azóta hogy egy mély barátság alakult ki hármasunk között. Azonban most szükségem volt egy kis csendre nem az ikrek virgonc jelenlétére. Persze ezt sem tudtam megúszni, hiszen a keresésemre indultak. Nem volt nehéz megtalálniuk, hiszen tudták, hogy ez a kedvenc búvóhelyem.

-        Tudtuk, hogy itt találunk meg.

-        Ez a kedvenc rejtekhelyed.

-        Fiúk, kérlek, most egyedül szeretnék lenni.

-        Mond, hogy nem gondoltad komolyan, hogy magadra hagyunk. – kezdte George.

-        Történt valami? Valaki bántott? – folytatta Fred.

-        Nem csak nehéz napom volt és kellett egy kis csend. Nekem is szükségem van néha egy kis csendre.

-        Akkor hagyunk magadra? – néznek rám mindketten.

-        Hát, ha már itt vagytok, akkor maradhatok.

-        Elmondod mi történt? – kérdi Fred.

-        Nem fontos, nem akarok beszélni róla csak el felejteni, akarom.

-        Jól van, megértettük akkor nem faggatunk, csak leülünk ide hozzád és itt vagyunk, ha szükséged van ránk.

-        Köszönöm. – mondom lehajtott fejjel.

-        Nosztalgikus ez a hely igaz Y/N? Emlékszel itt beszéltünk először? Vicces volt az a szituáció.

-        Igen igazad van, de én inkább egy kicsit kínosnak mondanám.

-        Valahogy erről soha nem beszéltetek, hogy miként is lettetek ti jóban. Most már fúrja, az oldalam a kíváncsiság mit szólnátok, ha végre elmondanátok.

-        Igaz tesó, hát akkor elmondjuk. Aznap én épp egy általad megbántott lány elől menekültem, már vagy egy órája kergetett és nem bírtam le felé rázni magamról. – mesélte Fred.

-        Én pedig már akkor is sok időt töltöttem itt, akkor nem is zavart annyira, mert szerettem egyedül lenni. Azon a napon is ebben az ablakmélyedésben ültem, mikor a testvéred erre felé futott. Már majdnem tovább futott mikor észrevett és kérte, hogy segítsek neki. Persze már akkor hallottam, hogy jön valaki, amikor még nem láttam a tesód meg hallottam, ahogy egy lány kiált utána hogy George.

-        Szóval mikor megláttam őt kéretem, hogy segítsen nekem, mert már kezdet elegem lenni benne és mondtam, hogy bármit kérhet cserébe. Y/N pedig bele egyezett abba, hogy segítsen nekem.

-        Eddig tiszta, de hogyan segített arra lennék a leginkább kíváncsi.

-        Nos. – Egymásra néztünk Freddel majd folytattam. – Megcsókoltam és azt mondtam, hogy mit akar a pasimtól. Persze tudtuk, hogy téged keres és mikor Fredre néztem és kérdeztem tőle, hogy mit csináltál megint Fred, Akkor realizálta, hogy ő nem te vagy és elment.

-        Várjatok, szóval ti csókolóztatok és nekem eddig ezt nem is mondtátok.

-        Csak azért, mert nem volt komoly és nem jelentett semmit csak akkor abban a pillanatban az jutott eszembe.

-        Vagyis nem is akartátok nekem ezt elmondani?

-        Nem terveztük. – mondja Fred.

-        Csak egyszeri alkalom volt és ennyi nem volt értelme elmondani valamit, aminek nem volt jelentése egyikünknek sem. Ezt hagyjuk annyiban.

Ezzel nem is feszegettük tovább a témát. Sőt ezután fel se merült ez a téma többet. A barátságunk nagyon erős maradt és bár ők már elvégezték a Roxfortot tartottuk a kapcsolatot, a legtöbbet Freddel beszéltem és úgy éreztem, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Sőt tovább megyek, azt hiszem, hogy szerelmes lettem belé. Én nem is akartam előtte ezt eltitkolni. Azt is tudtam, hogy el akarom neki mondai és meg is fogom tenni. Egyik szüneten Ron felajánlotta, hogy én is menjek vele és Harryvel hozzájuk, az Odúba.

-        Megjöttünk. – kiáltotta Ron, ahogy beléptünk az Odúba.

-        Sziasztok. – jött Moly üdvözölni minket.

-        Hát megjöttél tesó, kiket hoztál magaddal. – jött le Fred az emeletről Georgeal a nyomában, majd észrevett engem. – Y/N hát te?

-        Ron meghívott, hogy jöjjek én is és elfogadtam. Gondoltam meg leplek benneteket srácok. – mondtam miközben feléjük léptem és megölelgettem az ikreket. – Hiányoztatok srácok.

-        Te is nekünk. – mondták egyszerre, majd karon ragadtak és felhúztak a szobájukba.

-        Na, mesélj mi újság? – kérdi George.

-        Minden rendben, nem sok mesélnivalóm van, hiszen mindig üzenek nektek, hogy mi történik éppen. Így nincs semmi újdonság.

-        George drágám lejönnél segíteni – hallottuk meg Moly hangját.

-        Megyek anya. Hát egy kicsit magatokra hagylak, beszélgessetek csak. Oh és Y/N örülök, hogy itt vagy – mondta és még oda hajolt, hogy valamit a fülembe suttogjon. - legalább nem kell egész nap azt hallgatnom Fredtől hogy hiányzol neki, és hogy vajon mi van veled. – mondatára mosolyognom kellett, ami persze ne kerülte el Fred figyelmét se, ezért egyből kérdőre vont, hogy mit mondott.

-        Mit mondott neked?

-        Semmi különöset.

-        Ne tagad biztos mondott valami érdekesett, mert különben nem mosolyognál ennyire.

-        Tényleg nem fontos, de van itt valami, amit szeretnék veled megbeszélni és szeretném, ha végig hallgatnál. – mondom komolyabbra véve a hangomat.

-        Figyelek, mond csak. Baj van?

-        Nem legalábbis nem mondanám annak, csak úgy érzem, jogod van tudni ezt. Szeretném, ha tudnád nem célom az, hogy elrontsam azt, ami van most.

-        Y/n ne kertelj, csak mond el.

-        Fred én, szeretlek és nem csak, mint egy barátot én többet érzek irántad, mint kellene. Szerelmes vagyok beléd.

-        Tessék? Azt mondtad, hogy szeretsz?

-        Igen, jól hallottad. – mondtam lehajtott fejjel.

-        Akkor megnyugodtam, mert én is így érzek. Szeretlek Y/N. – mondta miközben közelebb hajolt felém. – Mond, leszel a barátnőm?

-        Boldogan.

Ez a nap lett életem egyik legjobb napja. Boldog voltam és hihetetlenül szerelmes. Persze Fred rögtön el akarta mondani az egész családjának és nem teketóriázva meg ragadta a kezemet és lehúzott egyenest a társalgóba és boldogan jelentette be, hogy végre barátnője van. Innentől kezdve totál felgyorsulni látszott számomra az idő. Csatlakoztam Dumbledor seregéhez valamint a Főnix Rendjéhez is, persze Fred eleinte nem örült neki, de tudta, hogy nekem ez épp olyan fontos, mint Harrynek, ezért elfogadta a döntésemet. Napokkal a háború előtt Harryék kivételével mind a Főnix Rendjének főhadiszállásán voltunk. Én Freddel osztoztam egy szobán este össze bújva feküdtünk még ébren az ágyban és beszélgetünk, hogy mik a lehetőségeink a háborúban. Milyen lehetséges kimenetelei lehetnek és azoknak milyen árai és következményei. Azonban arról egyikünk, sem mert beszélni, hogy milyen áldozatai lehetnek. Vagyis pontosabban arról, hogy akár mi is ott veszhetünk, vagy mindannyian/mindketten vagy az egyikünk és a másikat itt hagyjuk és fájdalmat okozunk, az itt marad félnek.  Aznap éjjel összebújva aludtunk el egymáskarjaiban.

Az én álmom azonban nem volt nyugodt, láttam azt, amitől félek. A háború elkezdődőt harcoltunk egyszer csak egy fal leomlott a Roxfort egyik folyosóján és az egyenesen Fredre hullott, aki azonnal meg halt ott a szemem láttára. Izzadtan riadtam fel az álom hatására, szerencsére Fred nem kelt fel a mozdulatomra. Nem tudtam biztosra, hogy ez csak egy rémálom a beszélgetésünk és a rejtett félelmem hatásra vagy egy jövőkép, de tudtam, hogy ébernek kell lennem, nem akarom elveszíteni őt. Lassan kimásztam az ágyból szükségem volt egy kis friss levegőre, de erre már Fred is felébredt.

-        Mi a baj? Hová mész?

-        Nincs semmi csak megszomjaztam. Megyek egy kis vízért te szeretnél.

-        Nem köszönöm. Kicsim, biztos minden rendben van?

-        Igen biztos. Egy pillanat és jövök.

Végül eljött a háború napja és tudtam, hogy nem fogom magára hagyni Fredet vele fogok végig tartani, hogy ha kell meg mentsem az életét. Eljött az a pillanat, amit álmodtam, minden úgy történt, mint az álmomban. Egy átok eltalálta a falat, ami leomlott az utolsó pillanatban vetettem magam Fredre így a fal omlását elkerültük, de egy csúnya átok mindkettőnket eltalált. Ismertem az átkot, ha nem kapunk azonnali ellátást mindketten meghalunk. Fred azonban nem volt magánál. Egy varázslat volt, ami sefthetet volna. Az orvosi ellátást a nagyteremben biztosították, Dumbledor feloldotta a hoppanálás gátló varázslatot ezzel hamar eljutnánk a nagyterembe. Azonban megvolt a kockázata, de abban a pillanatban nem érdekelt alkalmaztam a varázslatot utolsó erőmmel még segítségért kiáltottam és láttam Mrs. Weasley George, Ginny és Mr. Weasley arcát. A javas asszony és a Weasley család is egyből rohant hozzám hogy mi történt.

-        Mi történt?

-        Egy átok eltalálta a falat ahol Fred állt, de még idejében félre löktem, de nem számítottam arra, hogy a fal másik oldalán ott lesz egy halálfaló és eltalált egy átokkal Sectumsempra átokkal.

-        Ostoba lány ilyen átokkal képes volt kockáztatni és ide hoppanálni?

-        Muszáj volt Fred nagyon rossz állapotban volt még csak eszméleténél sincs. Abban a pillanatban nem számított, hogy velem mi lesz. Kérem, lássa el Fredet. – mondtam mielőtt elvesztettem a tudatomat.

Mikor kinyitottam a szemem egy különleges tisztáson voltam, körülöttem varázslatos lények és egy idegen alak állt. A távolban egy fehér fátyolszerű ajtó előtt Fred állt. Akkor már tudtam, hogy hol vagyunk, ez nem más, mint a Halálküszöbe. Az idegen alak oda lépet hozzám, tudtam ki az. Ő nem más, mint a Fátyol Őrzője.

Az Őrző előlép a ködből, közvetlenül elém, miközben Fred kicsit távolabb, transzban, a Fátyol felé sétál. A lény hangja nem a fülemben szól, hanem visszahangzik az elmémben. Halk suttogó, mint a száraz levelek zizegése, mégis jéghideg. Az Őrző. halk, hideg. mégis dallamos hangon suttogja a feltételeket.

-        Lépted elhamarkodott, halandó. A pálcád megrepedt, a véred elfolyt, a mágiád pedig felemésztett. Te és a vörös hajú fiú… mindketten a Halálküszöbön álltok. Fred Weasley lelke már érinti a Fátylat. Nem hallja a hangodat. Csak engem hall, és én hívom őt.

De a te akaratod… makacs. Megzavartad a sors fonalát. Ezért adok neked egy lehetőséget, hogy megváltoztasd a megmásíthatatlant. Egyetlen esélyt, hogy a szerelmed éljen. De a Halál nem ad ingyen semmit. Három út áll előtted, válasz hát, de tudd: a döntésed visszavonhatatlan.

1.     Az Élet ára (A Mártírhalál) „Az első út a Csere. Egy életért egy élet, ez a legősibb törvény. Ha azt akarod, hogy a fiú szíve újra dobbanjon a Nagyterem kövén, neked át kell lépned helyette a Fátyol mögé. Ő élni fog, nevetni fog, de nélküled. Te itt maradsz velem a sötétségben, ő pedig a napfényben ébred – azzal a mardosó tudattal, hogy a te halálod volt az ő megváltása.”

2.     A Mágia ára (A Száműzetés): „A második út a Váltságdíj. Mindketten visszatérhettek a hús és a vér világába. Megmentem az életed, és visszafordítom a fiút a kapumból. De a mágiádnak ára van: itt kell hagynod nekem. Kitépem a pálcádat a lelkedből. ha ezt választod, soha többé nem értheted a varázsvilágot. Mugliként, kitaszítottként kell leélned a napjaidat, messze tőle, messze a Roxforttól, mintha ez a világ soha nem is létezett volna. Ha megérinted őt, vagy visszatérsz közéjük, a paktum megtörik, és mindketten azonnal elenyésztek”

3.     Az Emlékek ára (Az Obliviate-alku) „A Harmadik út a felejtés. Megtarthatjátok az életeteket, és megtarthatjátok a mágiátokat is. De a sorsotok közös fonalát el kell vágnom, hogy a Halál elengedjen titeket. Válassz: te felejted el őt, vagy ő felejt el téged?

Valakinek hordoznia kell a magány és a gyász terhét. Ha te felejtesz, ő tébolyultan fog keresni, de te csak egy idegent látsz majd benne. Ha ő felejt, te fogsz zokogni a betegágyánál, miközben ő értetlenül kérdezi a családjától, hogy ki ez a lány. A világ emlékezni fog a szerelmetekre, a Weasley-k tudni fogják, mik voltatok egymásnak… de a ti közös világotok örökre sötétségbe vész.”

A lény közelebb lép, arca helyén csak a kavargó szürke köd látszik.

-        Az időd fogy, halandó. Fred Weasley már nyújtja a kezét a Fátyol felé. Válassz. Ki fizeti meg az árat?

-        Lenne egy utolsó kérdésem Őrző?

-        Mond halandó.

-        Ha a harmadik lehetőséget választom és legyen bármelyik választás az emlékek elvesztésével kapcsolatban. Megtörténhet az, hogy visszatérnek az emlékek, és ha igen annak lennének következményei?

A lény arca helyén kavargó szürke köd hirtelen megmerevedik. Egy pillanatra a jéghideg, fojtogató csend telepszik a Fátyol előtti térre, mintha magának a Halálnak is meg kellene fontolnia a választ.

-        Ha a harmadik lehetőséget választom és legyen bármelyik választás az emlékek elvesztésével kapcsolatban. Megtörténhet az, hogy visszatérnek az emlékek, és ha igen annak lennének következményei? – teszem fel újra a kérdést.

Az Őrző alakja nem mozdul, de a hangja most mélyebbé és baljóslatúbbá válik, mint eddig bármikor.

-        A mágia, amit az elmére bocsátok, nem egy egyszerű Obliviate átok, halandó. Ez a felejtés a lélekbe ivódik. De az emberi szív… makacs és kiszámíthatatlan jószág. A sors fonalát elvághatom, de a szálak néha maguktól is egymás felé rezdülnek. Igen. Megtörténhet. Ha a felejtő fél újra átéli ugyanazt a mindent elsöprő érzelmet, ha a puszta jelenléted áttöri a gátat, a pecsét megrepedhet. Az emlékek visszatérhetnek… de ne reménykedj ebben, mert a következménye pusztító.

A köd az Őrző arca előtt vadabbul kezd kavarogni, szinte vicsorgó alakot öltve.

-        A Halált nem lehet büntetlenül becsapni. Ha a felejtés pecsétje feltörik, és az elveszett emlékek visszatérnek a tudtaba, a paktum, ami az életeteket szavatolta, érvényét veszti. Abban a pillanatban, ahogy az elme teljesen tisztán visszaidézi a múltat a sors benyújtja a számlát. A test, amelynek már régen meg kellett volna halnia a Roxfort falai között, emlékezni fog a sérüléseire. A Sectumsempra sebei újra megnyílnak az illető húsán, és a vérzés azonnal megindul… de ezúttal nem lesz orvos a Nagyteremben, és nem lesz Vulnera Sanentur, ami megmenthetné. Az emlékek visszatérése a felejtő fél azonnali és végzetes halálát jelenti.

A lény egyetlen csontos ujjával Fred felé mutat, aki már szinte teljesen elmosódik a Fátyol szürke szövetében.

-        Ha ő felejt, és te eléred, hogy újra beléd szeressen és emlékezzen rád: megölöd őt. Ha te felejtesz, és ő kiharcolja az emlékeidet: te halsz meg. A tudás… a ti világotokban halálos méreg. Most már mindent tudsz, halandó. Válassz! Ki felejtsen, hogy mindketten lélegezhessetek?

A tekintetem elszánttá válik. Nem engedem, hogy a félelem felülkerekedjen rajtam. Felemelem a szavamat, egyenesen a kavargó ködnek címezve.

-        Állítsd meg Fredet! – parancsolom, a hangom megremeg, de nem törik meg.

A Fátyol felé sétáló vörös hajú fiú léptei hirtelen megtorpannak. Ott áll mozdulatlanul, mintha az idő megfagyott volna körülötte. Az Őrző lassan visszafordítja láthatatlan arcát felém. A csend fojtogató.

-        Beszélj halandó. De siess, a sors nem vár sokáig.

-        Új alkut ajánlok – mondom, mély levegőt véve. – Elfogadom a harmadik lehetőséget. De a feltételemet neked is el kell fogadnod. Ha a felejtés pecsétje egyszer mégis feltörik… ha Fred emlékei visszatérnek, és a sebek megnyílnának rajta, te nem fogod őt elvinni. Megengeded nekem, hogy adjak neki egy gyermeket. Adsz nekünk időt, amíg teherbe esem, és épségben meg szülöm a gyermekünket. És utána… csakis utána, engem csak is engem viszel, magaddal hozol vissza ide, a Halálküszöbre. Odaadom az életemet Ferdéért cserébe. Ha lesz egy közös gyermekünk, Fred érte akar majd élni ezen a világon, és nem követ engem a halálba. Meg tudsz velem ebben állapodni, Őrző?

A szürke köd az Őrző arca helyén egy pillanatra teljesen mozdulatlanná válik. A levegő megfagy. A Halál, aki imádja a végső, elkerülhetetlen áldozatokat, lassan megmozdul. A hangja most mélyen, elégedetten búg fel, mint a közeledő vihar.

-        Haladékot kérsz… egy gyermek életé, hogy lánccal kösd a fiút a földhöz, miközben te magad önként lépsz be a kapumon. A Halál szereti az ilyen alkukat, halandó. Ha a pecsét megtörik, megkapjátok a határidőt az újéletre, De abban a pillanatban, amint a gyermek felsír a világon, a paktum utolsó része életbe lép: te visszatérsz hozzám, a fiú pedig élhet a sors adta idejéig. Áll az alku. Most pedig mondd ki a szót, kik hordozzák még a titkodat?

-        Egyedül a családtagokkal oszthatom meg az igazat – suttogom, miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon. – Mollyval, Arthurral, Georgeal, Billel, Charlieval, Ginnyvel, Ronnal, Harryvel, Hermioneval… és Perselusal és Siriussal. Ők tudni fogják, ki vagyok, mi történt köztünk, és mi a paktum ára. De Fred előtt mindenkinek hallgatnia kell.

Az Őrző bólint. A csontos keze felemelkedik, és hirtelen egy vakító, szürke fénysugár indul el a kezéből egyenesen Fred felé, majd egy másik az én mellkasom felé.

-        A paktum megköttetett. Ők emlékezni fognak a könnyekre, Fred Weasley viszont úgy ébred majd, hogy te sosem léteztél a szívében. És most… térj vissza a hús és vér világába, halandó.

A Fátyol és a köd hirtelen örvényleni kezd. Fred alakja eltűnik, a világ sötétségbe borul, és én hirtelen, hatalmas levegőt kapkodva riadok fel a Roxfort Nagytermének hideg kövén.

A sötétség hirtelen, egyetlen késszúrásszerű fájdalommal szakad ketté. A testem hatalmasat rándulva, levegőért kapkodva riadok fel a Nagyterem hideg kőpadlóján. A Sectumsempra sebei még sajognak a bőrömön, de a vérzés elállt – a mágia működik. A fülemben még ott cseng az Őrző jéghideg suttogása, de a valóság, azonnal arcul csap.

A Nagyteremben kaotikus a hangulat. Por, füst és a gyógyítóbűbájok pislákoló fényei világítják meg a romos falakat. A fejem felett azonnal arcok bukkannak fel: Molly Weasly zokogva szorítja Arthur kezét, George sápadtan, tágra nyílt szemekkel bámul rám, míg Sirius és Perselus Piton pálcájukat készenlétben tartva állnak a fekvőhelyem mellett. Hermione és Harry egymásba kapaszkodva figyelnek.

Mindannyiuk szemében ott van a felismerés. És a mérhetetlen, fojtogató gyász. Ők emlékeznek és tudnak a paktumról. Tudják mi volt köztem és Fred között, és tudják a paktum súlyát – a jövőbeli áldozatét – máris rászakadt a szobára. Molly megmozdulna, hogy átöleljen, de Piton egyetlen határozott kézmozdulattal visszatartja.

-        Ne – suttogja Piton, hangja rekedt fáradtságtól, de a fekete szemeiben ott vibrál a megértés. – A paktum érvényes. Nézzétek.

Pát méterrel odébb, egy rögtönzött paraván mögött a Szent Mungo javasasszonya (gyógyítója) éppen befejezi a bűbájokat. Fred Weasley fekszik a matracon. A mellkasán lévő mély vágások lassan rózsaszín hegekké záródnak a javasasszony pálcájának ritmikus mozgására. Fred arcszíne kezd visszatérni, a szemhéja megremeg, és lassan, nehezen magához tér.

George odalép a testvéréhez, de az ikrek közötti megszokott, szavak nélküli kötelék most mintha megpattant volna. Fred kábultan pislog, körbenéz a romos Nagyteremben, majd családtagjaira emeli a tekintetét.

-         Anya…? – suttogja Fred, a hangja gyenge, de tiszta. – Mi történt? A fal… leomlott… de valami elrántott.

Molly a szája elé szorítja a kezét, hogy elfojtson egy zokogást. Arthur megmarkolja George vállát, jelezve, hogy tartania kell magát. Senki sem beszélhet. Nem mondhatják el neki, hogy Y/N rántotta el a fel elől, és hogy Y/N a barátnője fizette meg az életét.

Fred tekintete végül elvándorol rám, ahogy a paraván mellett fekszem. Nincs benne gyűlölet, sem harag. Csak a teljes, jéghideg közöny. Úgy néz rám, mintha csak egy ismeretlen roxforti diák lennék a sok közül, aki szintén megsérült a csatában.

-        Te is túlélted? – kérdezi Fred halkan, halvány, fáradt mosollyal felém bólintva, mint egy idegennek. – Szerencsénk volt.

A szívem darabokra törik a Nagyterem kövén. A paktum elkezdődött. Fred él, de az emlékei elvesztek – és nekem mostantól együtt kell élnem a titokkal, és a családdal együtt várni a pillanatot, amikor a soros újra benyújtja a számlát.

Miután lassan kezd visszatérni az erőm óvatosan, feltápászkodom a földről és a fiú felé fordulok, hogy meggyőződjem, teljesen rendben van.

-        Igen igazad van szerencsénk volt. Hogy érzed magad?

-        Jól, bár a fejem lüktet, úgy érzem, hogy van valami, amire emlékeznem kéne, de nem tudom, hogy mi az. Te is ugyan azon a szinten voltál ahol én és leomlott a fal igaz? Nem tudod, hogy mi történt? – érzetem, hogy elszorul a torkom a hazugságok és titkok súlyától, de tudom, hogy ezzel tudom megmenteni.

-        Igen ott voltam. Én csak arra emlékszem, hogy láttam, ahogy egy átok telibe találja a mögötted lévő falat és tudtam, ha nem teszek, valamit a törmelék rád omlik ezért odébb löktelek. Azután képszakadás, biztos bevertem a fejem. Már csak itt tértem magamhoz.

-        Ezek szerint neked köszönhetem azt, hogy nem nyomott össze a törmelék. Köszönöm.

-        Ugyan puszta szerencse volt, hogy ugyan ott voltunk egy helyen. – próbáltam a hangomat semlegesen tartani, de nagyon nehezen ment.  Eszembe jutott az első alkalom mikor beszélgettem vele, vissza kell térnem ahhoz az időhöz. Szenvedni fogok, de inkább én, mint ő.

A beszélgetésünk semlegessége a szívemben mély sebeket égetett. Tudtam, hogy én döntöttem így, de ha az első választom, akkor Fred vagy soha nem bocsájt meg magának és utánam jön, vagy talán élete végéig gyűlölne engem, ami nekem már nem számítana számomra akkor. Ha a második mellett döntöttem volna, akkor soha nem nyugodott volna bele és valószínűleg nem hitte volna el nekem, ha elmondom neki, hogy ha megkeres vagy kapcsolatba lépünk, akkor egyikünk meghal. Hiszen ő maga nem tudna egyik alkuról, se csak ha az első eshetőséget választanám. Ezt pedig nem akarnám. Muszáj tisztáznom a családdal. Annyira örülök, hogy ők tudnak a köztünk lévő kapcsolatról. Valamint Sirius és Perselus is itt vannak, tudom, hogy ők támogatni fognak.

-        Én… most hagylak pihenni. – mondtam és elmentem.

A Nagyterem sarkaiban lassan elül a csata közvetlen zaja. Fredet a javasasszony és Molly egy távolabbi matracra fektetik, hogy pihenjen. George kihasználja a pillanatot: odalép hozzám, és finoman megfogta a karomat a romos falak egy sötétebb, eldugott szegletébe vezetett. Sirius és Perselus – min két sötét őrszem – nem messze tőlünk állnak meg, hátat fordítva, hogy biztosítsák a magányunkat, miközben éber szemmel figyelik a lassan teljesen magához térő Fredet.

George arca sápadta, a szemei alatti sötét karikák még mélyebbnek tűnnek a pislákoló fáklyafényében. Amikor megszólal, a hangja alig több egy rekedt suttogásnál, mintha félne, hogy magára vonja a Halál figyelmét.

-        Te jó ég… mit tettél?  - kérdezi, és a hangja megremeg a feszültségtől. – Mindketten hallottak voltatok.  Kérlek, mond, hogy nem tetted meg. Kérlek, mond, hogy nem igaz. Mindannyian éreztük, hogy a varázslat elszáll belőletek. Majd újra visszatér.

-        Nem hagyhattam, hogy Fred meghalljon. Sajnálom. – mondtam. – Én alkut kötöttem az Őrzővel.

-        Hogy mit csináltál? Szóval tényleg megtetted elment az eszed? Amikor Fred kinyitotta a szemét, és… és úgy nézet rád, mintha idegen lennél, azt hittem megőrülök. Anya és apa is tudják, Sirius és Piton is. Elmondtad annak a… lénynek a neveinket. Miért tetted, ezt, miért vállaltál ekkora terhet?

Könnyeimmel küszködve, de elszántan néztem George szemébe. Halkan, hogy senkise hallja meg, elmeséltem az alku minden részletét és a többi lehetőséget is felsoroltam, amik fennálltak. A felejtést, a titoktartást, és a végső haladékot – a gyermeket, akiért Fred élni akar majd, és akiért cserébe én egyszer visszatérek a Fátyolhoz.  Amíg a javasasszony még egyszer megvizsgálta Fredet mindenki idejött Molly, Arthur, Charlie, Harry, Ron Ginny, Hermione, Bill és Sirius és Piton is.

-        Az Őrző azt mondta, hogy beleavatkoztam a sors fonalába. Tudom, hogy mire célzott és igaza van.

-        Várj, miről beszélsz?

-        Én párnappal ezelőtt megálmodtam azt a pillanatot, hogy Fredre ráomlik egy fal és én megakadályoztam.

-        Szóval láttad a jövőt.

-        Így is mondhatjuk. Tehát azt mondta, hogy makacsságom erősebb mindennél, ezért választás elé állít, hogy meg mentsem a szerelmemet. Eközben Fred a Fátyol felé haladt, azt mondta, hogy nem hall engem csak őt és csak az ő szavára hallgat. Tudtam, hogy bármire képes vagyok Fredért. Három lehetőségem volt: az első a mártírhalál, vagyis feláldozom magam helyette. Ezen nem is gondolkodtam el tudtam, ha emellett döntök, akkor nem garantálja semmi, hogy bárki megállítja Fredet hogy kövessen a halálba. A második lehetőség a száműzetés, le kellett volna mondanom a mágiámról és el kellett volna hagynom a varázslóvilágot örökre. Ezzel nem is lett volna baj, de soha nem lephetem volna kapcsolatba Freddel, ha mégis egyikünk meghal. Ha én keresem fel Fred hal meg, ha ő keres meg akkor én. Attól féltem, hogy ha ezt választom Fred vagy nem hisz nekem vagy nem törődve ezzel, akkor is meg keres. Ezt se akartam. Tudom, hogy ő is rohadtul makacs, mint én. Az utolsó lehetőség pedig a felejtés útja volt van, én felejtem el őt, de akkor ő szenved, vagy ő felejt el engem és én szenvedek. Persze rögtön feltettem a legfontosabb kérdést, hogy előfordulhat-e hogy az emlékek visszatérnek. A válasz az volt, hogy igen, de ha ez megtörténik, akkor meghalhatunk vagy ő, vagy én attól függ, ki felejt. Tudtam, hogy ez mivel fog járni a sebek felnyílnak, és azonnal meghalhatunk. Alkut kötöttem vele, a felejtés mellett döntöttem, azt kértem, hogy ő felejtsen el engem, de volt egy feltételem, amit ő elfogadott. Az alkum az volt, ha visszatérnek, az emlékei ne nyíljon fel a sebe, adjon nekünk időt. Had adjak neki egy gyereket, és ha megszületik a tiéd a lelkem. Visszatérek ide a Fátyol másik oldalára. Akkor már Frednek lesz oka élni, hiszen fel kell nevelnie a gyermekünket.

Elmagyaráztam, hogy az Őrző elfogadta a feltétel: ha Fred emlékei fel is ébrednek, a Sectumsempra sebei nem fognak ténylegesen felnyílni és vérezni – a paktum védelmet nyújt a fizikai pusztulás ellen -, de Fred elviselhetetlen, mardosó fájdalmat fog érezni a mellkasában, ami emlékezteti őt a múltra, ahogy térnek vissza az emléke és egyre erősebb lesz a fájdalom, amíg az emlékek teljesen ki nem tisztulnak a fejében. És ami a legfontosabb: Fred magáról a paktumról és az én halálos ítéletemről soha semmit nem fog tudni.

Mindenki arca elfehéredet, ahogy hallgatták a feltételeket. Tehetetlen düh és mérhetetlen gyász csapott össze a tekintetükben.

-        Egy gyermek…? – suttogja George, és a keze ökölbe szorul. – És a sebek nem nyílnak meg, de kínozni fogja a fájdalom… miközben fogalma sem lesz róla, hogy te a halálba lépsz helyette? Tehát ha Fred valaha is visszaemlékezik rád, átéli a kínokat, neked teherbe kell esned és megszülni Fred gyermekét, hogy ő ne akarjon meghalni, és ha ez megtörtént a Halál elvisz téged, és ő nem fogja tudni mi történt valójában.

-        Majd azt fogja gondolni, hogy a terhességem veszélyes volt és makacs voltam vagy mi és nem tudott le beszélni arról, hogy megtartsam a gyerekünket.

-        Ez borzalmas! Hogy fogok így ránézni minden áldott nap, tudva, hogy a boldogsága a te halálos ítéleted, amiről még csak nem is tudhat?

-        Még nem biztos, hogy ez megtörténik, attól függ, hogy mennyit vagyok vele, a közelében. Ha távol tartom magam tőle, lehet, hogy ez soha nem történik meg és mindketten élhetünk sokáig.

Ekkor Sirius lassan megfordul, és közelebb lép hozzánk. A pálcáját még mindig lazán a kezében tartja, de az arcán mély együttérzés és komolyság tükröződik.

-        Elég George – mondja Sirius halk, parancsoló hangon. – Az alku megköttetett. A mágia ezen a szinten megmásíthatatlan. ha most elmondod Frednek az igazat, te magad szeged meg a paktumot, és ölöd meg őket. Az, hogy a sebei nem nyílnak meg, hanem a paktum visszatartja a fizikai pusztulást, az Őrző egyetlen kegye. De a fájdalom figyelmezetés lesz.

Sirius rám emeli a tekintetét, és a szemeiben felcsillan valami abból a régi, dacos elszántságból, ami a saját háborús éveit jellemezte.

-        Nem vagy egyedül. - mondja Sirius, halkan, de szilárdan. – Én tudom, milyen az, amikor a világ elfelejt, vagy a szeretteid nem tudják a teljes igazságot. De mit itt vagyunk. Én itt leszek. Segítek neked hordozni ezt a titkot. Ha Fred a közeledbe megy, ha látom, hogy az emlékei és a fájdalom ébredeznek, ott leszek, hogy eltereljem a figyelmét. Megvédjük őt a paktum igazságától… és megvédünk téged is, ameddig csak lehet. Ha beleegyezel, akkor lakhatsz nálam, tudom jól, hogy nincs hová menned és én örülnék, ha lenne ott valaki, akivel tudok beszélni bármiről.

-        Köszönöm Sirius, azt hiszem élni, fogok a lehetőséggel.

Piton eddig szótlanul állt, karjait a talárja alá rejtve, de most ő is megszólalt. A hangja jéghideg, professzionális, mégis van benne egy mélyen eltemetett, tiszteletteljes elismerés.

-        A szerelem ostobává és vakká teszi a halandókat – suttogja Piton, a fekete szemeivel egyenesen rám a lelkembe nézve, de láttam, hogy az első szónál a tekintette Harryn időzőt. – De az áldozatod… ismerős számomra. nagyobb hatalom ez, mint amit a Sötét Nagyúr valaha is megértett. Mivel a paktum megakadályozza, hogy a Sectumsempra ereje ténylegesen aktiválódjon és szétszakítsa a húsát, a pálcámra és a gyógy bűbájaimra nem lesz szükség a vérzés ellen. Az Őrző szava tartja majd egyben a testét. De a fájdalom, amit érezni fog, mágikus eredetű lesz. Arra nincs főzet. A lelke fog sajogni a rákényszerített felejtés ellen.

Piton lassan Fred matraca felé pillant, aki éppen kábultan próbál felülni.

-        De mostantól… színészkedned kell – teszi hozzá Piton újra felém fordulva. – Úgy kell, tenned mintha semmi sem kötne hozzá. Ha Fred odajön hozzád, idegenként kell kezelned. Be kell fogadnod a tényt, hogy ha vissza is térnek az emlékei, soha nem tudhatja meg, miért fáj a mellkasa. Meg tudod tenni? Képes vagy végignézni, ahogy újra megismer, miközben a szíved minden percben megszakad?

A távolban ülő Fredre néztem, aki épp a családját keresi a szemével. Letöröltem az utolsó könnycseppet az arcomról, és lassan, de határozottan bólintottam. A játszma elkezdődött.

-        Tudom, hogy nehéz lesz, de bármit megteszek Fredért. Fontos nekem, és ha el kell majd engednem, mert az emlékei nem térnek vissza akkor megteszem. Ha Ő és te nem lettetek volna, George én már régen nem itt lennék.

-        Tudod, ha nekem valaki évekkel ezelőtt mielőtt ténylegesen megismertelek volna, azt mondja, hogy te ilyen vagy valójában biztosan kinevetem az illetőt. Hiszen emlékszem mindig magad voltál, állandóan haragos, bunkó, távolságtartó, magadnak való, soha nem engedtél közel senkit magadhoz. Ha emlékeim nem csalnak első évben mikor kezdted a Roxfortot kb. 2 hónap telhetett el mikor egy hollóhátas fiú rád köszönt és randit akart kérni tőled, a Nagyteremben mire te olyan lenézően, haragosan szinte démonian néztél rá, hogy szegénysrác berezelt és elszaladt mély bocsánat kérés közepette hogy volt mersze veled beszélni. Majdhogynem bevizelt szegény srác. Igazából sajnáltam szegényt, hiszen nem tett semmi rosszat csak közeledni szeretett volna hozzád. Bár nem bánom, mert akkor lehet, hogy te és Fred soha nem jöttetek volna össze.

-        Milyen jók az emlékeid.

-        Emlékezetes pillanat volt és ez tény. Szegény srácot hetekig szívatták érte.

-        Hidd el, hogy nem az volt a célom, csak akkor még abban az időben voltam, hogy nem akartam senkit magam körül.

-        Igen értem én, de jött a téli szünet vége. Mind visszatértünk a Roxfortba, te pedig lekaptad Fredet.

-        Tény, ami tény, de akkor csak azért tettem, hogy segítsek neki, minden hátsó szándék nélkül. Az hogy később mi lett belőle az már csak a ráadás volt. Ti rántottatok vissza a szakadék széléről és ezt soha nem felejtem el nektek és nem fogom tudni elégé meg hálálni.

-        Már megtetted azzal, hogy megmenteted Fred életét. – mondta George.

A háború vége a csata zaja elült. Voldemort halott. Lassan aki élt visszatértek ide és a sérülteket támogatva próbáltak eljutni egy-egy szabad helyre, hogy megpihenjenek a csata után.

George szavai még halkan visszhangoztak a Nagyterem romos sarkaiban, de a valóság nem adott időt a további merengésre. Fred megmozdult a matracán, és Molly azonnal odasietett hozzá, elfedve a testével a kilátást, hogy Fred véletlenül se láthassa meg a csoportosan suttogó családot. Piton egyetlen intésére a kör feloszlott. Ron és Hermione, sápadtan, vetettek rám egy utolsó elszánt pillantást majd elindultak segíteni a romok eltakarításában és a további áldozatok és sérültek támogatásában keresésében. Míg Harry még egyszer megszorította a vállam, mielőtt követte volna őket.

-        Menjünk – mondta Sirius halkan, rekedt hangon, és a kezét óvatosan a hátamra tette. – Itt már nincs több dolgunk. A javasasszony elvégzi a dolgát, a család pedig tudja a kötelességét. most magaddal kell foglalkoznod.

Én még egyszer, utoljára visszanéztem a paraván felé. Láttam Fred vörös hajszálait, ahogy megcsillantak a beáramló hajnali fényben. „Élj Fred” – suttogtam magamban, majd elfordulva, és Sirius, valamint a sötét árnyékként suhanó Piton kíséretében kisétáltam a megrongálódott kapukon, egyenesen a roxforti birtok határa felé, ahol biztonságosan dehopponálhattaunk.

A Grimmauld tér 12. sötét, dohos és elhagyatott volt, de számomra abban a pillanatban a világ legbiztonságosabb menedéknek tűnt. A régi Black-ház falai magukba szívták a titkokat, és az ősi mágia, ami átitatta a szobákat, mintha pajzsként zárult volna körém. Sirius azonnal a legvilágosabb, emeleti szobát jelölte ki nekem – azt, amelyik a legmesszebb volt a tarantuláktól és a régi családi portréktól.

-        Nem egy luxusszálloda, de legalább biztonságos és van fedél a fejed felett. – mondta Sirius, miközben letette, a táskámat az ágy mellé. leült a kopott fotelbe. és fáradtan meg dörzsölte a szemét. – Piton rendszeresen hozni fogja neked a bájitalokat a sebek teljes gyógyulásához. És… George is jönni fog, amint tud. De egyelőre az a legjobb, ha pihensz.

A következő hetek fojtogató unalomban és várakozásban teltek. A pálcám – ahogy az Őrző mondta – meggyengült, a mágiám tompább lett, és a Sectumsempra láthatatlan hegei a mellkasomon minden egyes borús reggelen sajogtak, emlékeztetve engem a paktumra. Sirius hűséges társnak bizonyult: órákig ültünk a konyhában, mugli teát ittunk, és a régi roxforti csínyekről beszélgettünk, csak hogy eltereljék a figyelmemet a mardosó hiányról.

Aztán egy délután, másfél hónappal a csata után, a lenti csengő élesen megkondult. Én a korlátnak dőlve néztem le az emeletről, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor meghallottam a belépő vendég hangját.

George volt az. De nem egyedül jött.

-        Csak egy percre ugrottunk be, Sirius, anya küldött néhány pástétomot – hallatszott George hangja a lenti folyosóról, de a hangszíne feszült és természetellenes volt.

-        Ó, szóval ez a híres sötét tanyád, Black? – szólalt meg egy másik hang. Egy vidám, pimasz, semmit sem sejtő hang. – Bár már voltam itt, de soha nem néztem meg igazán. Őszintén rosszabbra számítottam. Csak nem renoválsz, mintha egy pár dolog már hiányozna.

-        Ki dobtam megsemmisítettem, néhány sötét tárgyat. Úgy gondolom, ideje hogy végre változzanak a dolgok és otthon legyen ebből a sötét lyukból.

Fred volt az. Eljött a testvérével, mert George-nak nem volt kifogása, amivel otthon tarthatta volna. A kezem a számra tapadt, ne hogy véletlen kiadjak valamilyen hangot, amivel felhívnám a figyelmét. Fred ott volt a házban, alig néhány méterre tőlem, és a paktum láthatatlan szála máris feszülni kezdett a levegőben. Éreztem, ahogy a paktum hurka feszül a nyakam köré és szinte nem kapok levegőt, a titkok és emlékek súlyától.

Vettem egy mély, remegő levegőt a lépcsőfordulóban. A paktum jéghideg valósága rászakadt a vállamra: most jött el a pillanat, amikor be kellett bizonyítanom Pitonnak, Siriusnak és legfőképpen saját magamnak, hogy képes vagyok viselni az álarcot. Képes vagyok arra, hogy idegenként kezeljem a fiút, akinek a megmentéséért a lelkemet is odaadtam. Kiegyenesítettem a hátam, az arcomra fagyasztottam azt a régi, Malfoy-féle távolságtartó, hűvös kifejezést, amivel az első évben a Nagyteremben riasztottam el a közeledőket, és lassan leléptem a lépcsőn.

Amikor beléptem a konyhába, a beszélgetés azonnal elhallgatott. George szinte megmerevedett a konyhaasztal mellett, a kezében lévő pástétomos kosár megremegett. Sirius épp egy teáskannát tartott, de szemei azonnal rám szegeződtek, éber és védelmező őrszemként figyelve minden apró rezdülésemet.

Fred az asztal sarkának dőlve állt. Amikor beléptem, felkapta a fejét, és a barna szemeiben felcsillant a felismerés, de az a tiszta, teljesen gyanútlan, baráti felismerés volt, ami a Nagyteremben érte őket a csata után.

-        Á, a keleti szárny őrangyala! – nevette el magát Fred, és barátságosan intett a fejével. – George nem mondta, hogy te is itt laksz Blacknél. Bár, ha jobban belegondolok, Malfoy- rokonként neked sincs most könnyű dolgod az Abszol úton.

Nem mosolyodtam el a mondatára. A szívem vadul vert a bordáim fogságában, de tudom jól, hogy az arcom olyan maradt, mint a faragott jég. Láttam a rám függesztett tekintettekben hogy semmilyen érzelem nem suhant át az arcomon, hiszen mindenki úgy nézett rám, mint ha egy babával beszélgetne, akinek nincsenek érzései. Olyan voltam újra, mint egy megközelíthetetlen jéghegy. Leültem az asztal legtávolabbi sarkára, Sirius mellé, és teljesen semleges, ridegen hangon szólaltam meg:

-        Ideiglenesen lakom itt. Sirius volt olyan kedves, és felajánlotta a házát, amíg a Minisztérium tisztázza a családom ügyeit. Nincs közöm Luciusék tetteihez, de a nevem miatt nem szívesen mutatkozom nyilvánosan.

Fred kissé meglepődött a hűvös, és kimért stílusomon. Összeráncolta a szemöldökét, és egy pillanatra elcsendesedett. Nem érzett fizikai fájdalmat a mellkasában – a sebei zárva maradtak, a paktum láthatatlan határa nem lépte át a veszélyes zónát -, de az elméjében hirtelen megmozdult valami furcsa, nosztalgikus tompaság.

Láttam Fred arcán, amint rám nézett és látta a büszke, rideg tartásomat, hogy olyan, mint ha visszamenne az időben. Fred emlékezete önkéntelenül is visszaugrott a roxforti évekre. Felidézte magában az a magányos, állandóan haragos, kirekeszezett griffendéles lányt, akit mindenki messziről elkerült a Malfoy név miatt. Eszébe jutott, hogyan szívatták az első évben azt a hollóhátas srácot, aki randit akart kérni tőle, és akire olyan démoni pillantást vetettem, hogy az menekülőre fogta. Idéztem fel magamban George szavait, ezért biztos voltam benne hogy Fred gondolatban, biztos abban az időben lehet, mikor rám nézett.

(Író szemszöge)

„Furcsa…” – gondolta magában Fred, miközben a te arcvonásaidat tanulmányozta. – „Annak ellenére, hogy mindig ilyen távolságtartó és bunkó volt mindenkivel… a csatában mégis habozás nélkül az életét kockáztatta értem. Félrelökött a fal elől. Milyen jó szíve van valójában a kemény álarc mögött… és milyen sajnálatos, hogy az iskolában mi sem kerestük a társaságát. Sajnálom, hogy eddig ilyen voltam vele, és észre sem vettem őt”

-        Nos – törte meg Fred a csendet, és a hangja most egy kicsit halkabb, őszintébb lett, mentes a szokásos pimaszságtól. – Akárhogy is van, én még mindig nem köszöntem meg neked rendesen, amit a Nagyterem előtt tettél. Tényleg sajnálom, hogy korábban… a suliban nem igazán közeledtünk hozzád. Georgeal hajalmosak voltunk csak a saját köreinkkel foglalkozni. De ha bármire szükséges van, vagy ha a Minisztérium zaklatna… a Weasley varázsviccek boltja mindig nyitva áll előtted.

George a háttérben nyelt egy nagyot, és a zsebébe dugta a kezét, hogy elrejtse a reszketését. Látta, hogyan küzdesz minden egyes lélegzetvételért a rideg maszk mögött. Sirius pedig közelebb csúsztatta a teáscsészét eléd, fizikai jelenlétével nyújtva támaszt.

-        Köszönöm Weasley – felelted, és a vezetékneves megszólítás szinte égette a torkodat. – De nincs szükségem segítségre. Elboldogulok magam is. Ha megbocsátotok, rengeteg dolgom van fent a szobámban.

Felálltál, és anélkül, hogy Fred szemébe néztél volna, gyors léptekkel elhagytad a konyhát, Fred értetlenül, de mély bűntudattal és sajnálattal nézett utánad. Azt hitte, a lény csak a Malfoy-örökség és a háború traumája miatt ilyen elutasító – fogalma sem volt róla, hogy ez a jéghideg elutasítás a legforróbb szeretet, ami az életét garantálja.

Két hét telt el Fred váratlan látogatása óta. A Grimmauld tér 12. falai közé visszatért a megszokott, nehéz csend, de a lelkedben a vihar egy pillanatra sem csitult. Minden egyes nap egy újabb próbatétel volt, a Fred elutasításakor tanúsított ridegség emléke pedig fojtogató teaként marta a torkodat.

Egyik este, amikor Sirius éppen a pincében rendezgetett néhány régi Black-örökséget, a lenti kandalló zöld lánggal lobbant fel. George lépett ki a hamuból, megporolva a talárját. Nem hozott pástétomot, nem volt vele senki – egyedül jött, és a tekintetében ott ült az az aggodalom, ami az ikertestvérek között csak a legkomolyabb bajban jött elő.

Te azonnal lesiettél a konyhába.

-        George... Történt valami? Fred jól van? – kérdezted, és az álarca egy másodperc alatt lehullott. A hangodban ott vibrált a rettegés.

George fáradtan rogyott le az egyik konyhaszékre, és a kezébe temette az arcát.

-        Fizikailag jól van. Egyetlen csepp vér sem jött ki a hegeiből, a mágia tartja a húsát – mondta halkan, mire megkönnyebbülten sóhajtotál fel. George azonban komoran folytatta: – De lelkileg... teljesen megbolondul, Y/N. Folyton rólad beszél otthon az Odúban, és a boltban is. Egyszerűen nem bírja kiverni a fejéből azt a napot, amikor itt járt nálatok.

George felnézett, és a szemei tele voltak szánalommal.

-        Nem érti a viselkedésedet. Azt hajtogatja, hogy te egy kirekesztett, magányos Malfoy- rokon voltál a Roxfortban, akit mindenki elkerült... És mégis, amikor eljött a csata, gondolkodás nélkül az életedet kockáztattad érte. Azt mondja, neked aranyból van a szíved a jéghideg álarc mögött, és ő mardosó bűntudatot érez. Úgy érzi, tartozik neked az életével, és szörnyen sajnálja, hogy az iskolás évek alatt ő is csak elment melletted, mintha lélegzet sem lennél. Anya és apa alig bírnak ránézni, amikor ezt csinálja... Mi tudjuk az igazat, Y/N. Tudjuk, hogy nem tartozik neked semmivel, mert te voltál a mindene. De ő... ő csak azt a fojtogató adósságot érzi a lelkében.

Az asztal szélét markoltad, hogy ne ess össze. Fred bűntudata – az a tiszta, makacs bűntudat, amiért nem figyelt rád korábban – volt a legszebb és egyben a legfájdalmasabb bizonyítéka annak, hogy a lelke még mindig emlékezni akar rád.

-        Nem szabad... nem szabad közelednie hozzám – suttogtad, a könnyeiddel küszködve. – Ha a bűntudat miatt túl sokat gondol rám, a pecsét megreped.

-        Tudom – bólintott George sötéten. – Próbálom lebeszélni, de ismered Fredet. Ha ő a fejébe vesz valamit, akkor azon a falon is átmegy.

És Fred pontosan ezt tette. Mivel személyesen, nem mert újra felkeresni a rideg, elutasító lányt más utat választott: a titkos üzeneteket.

Három nappal George látogatása után, az éjszaka közepén egy idegen, kisméretű fülesbagoly kapart a szalon ablakán. Már épp indultál volna, hogy kinyisd, de Sirius gyorsabb volt. Sötét sziluettként termett az ablak előtt, pálcájával ellenőrizte a levelet, majd határozott mozdulattal elkapta a madár lábáról a pergament, mielőtt te akár csak megérinthetted volna.

-        Sirius, kérlek... – nyújtottad a kezed, de Black komor arccal rázta meg a fejét.

-        Nem teheted, Y/N. Én vagyok a ház gazdája, és én vagyok a paktum őre. Megígértem neked és Pitonnak, hogy megvédelek titeket – mondta Sirius, és a gyertya fényénél feltörte a pecsétet. A szemei gyorsan végigfutottak a sorokon, majd elkeseredetten felsóhajtott. – Fred küldte. Titokban, George tudta nélkül.

Sirius lassan az rád nézett, és a hangja meglágyult.

-        Nem ír benne semmi veszélyeset. Nem emlékszik a paktumra. Csak... egy gyógyfüves könyvet küldene neked a Szent Mungóból a sebekre, mert azt hiszi, neked is fájnak a hegeid. És leírta, hogy még egyszer bocsánatot kér, amiért a Roxfortban olyan vak volt, hogy nem látta, milyen csodálatos ember vagy valójában.

Sirius a kandallóhoz lépett, és pálcájának egyetlen intésére a levél azonnal lángra kapott a parázson. A szíved minden egyes elégő betűvel együtt hamuvá vált.

-        El kell égetnem őket, Y/N – mondta Sirius halk, de szigorú hangon, miközben a kezét a válladra tette. – Ha elolvasod a sorait, a szíved meglágyul. Ha válaszolsz neki, a kapcsolat újraépül, és a Halál benyújtja a számlát. Frednek meg kell maradnia abban a hitben, hogy te csak egy távoli, rideg ismerős vagy, aki megmentette az életét. Nem engedhetem, hogy a bűntudata közelebb hozzon titeket a végzethez.

Némán bólintottál, és a sötét szalon ablakán át nézte a ködbe visszarepülő baglyot. Fred bűntudatból, sajnálatból és hálából keresett téged – de fogalma sem volt róla, hogy minden egyes elégetett levéllel újra és újra a saját életedet áldozza fel érte.

Fred nem adta fel. A válaszok hiánya nem elriasztotta, hanem még inkább megerősítette abban a hitében, hogy a büszkeséged és a múltbéli sebek miatt zárkózol el előle. A kisméretű fülesbagoly szinte minden harmadik éjszaka megjelent a Grimmauld tér 12. ablakánál.

Sirius minden alkalommal pontosan ugyanúgy járt el: átvette a pergament, feltörte a pecsétet, és halk, monoton hangon felolvasta neked Fred sorait. Fred nem írt szerelmes szavakat – hiszen az elméje nem emlékezett a paktum előtti napokra –, de a levelek minden sora csordultig volt azzal a fojtogató bűntudattal és hálával, ami a lelkét marta.

„Sajnálom, hogy nem voltam ott neked a Roxfortban... Sajnálom, hogy most is elutasítasz, de tudom, hogy nem vagy olyan gonosz, mint a családod... Köszönöm az életem, Y/N.”

Miután Sirius befejezte az olvasást, egyetlen szót sem szólt. Odalépett a kandallóhoz, és a pergament bedobta a lángok közé, végignézve, ahogy a fiú kézírása fekete hamuvá válik. Mind ezt te némán, ökölbe szorított kézzel tűrted. Tudtad, hogy ez a helyes döntés. Tudtad, hogy nem válaszolhatsz, mert minden egyes tintavonás közelebb vinné Fredet a veszélyes zónához. De a szívedet nem tudtad becsapni: még mindig halálosan szerelmes voltál belé, és a tény, hogy Fred a felejtés ellenére is ennyire kötődött hozzád, egyszerre volt a legszebb menedéked és a legszörnyűbb kínod.

Perselus Piton eközben rendszeresen látogatta a házat. Mindig hozta a regeneráló főzeteket a legyengült mágiádra és a Sectumsempra belső hegeire. Piton sosem volt az a vigasztaló típus; sötét, éber szemével úgy figyelt, mint egy klinikai esetet, és a jéghideg megjegyzéseivel folyamatosan tesztelte a mentális erődet.

Egy esős, viharos délután Siriusnak sürgős elintéznivalója akadt a Főnix Rendje ügyében, így Piton maradt egyedül a házban veled. A konyhában csak a bájitalos üvegek koccanása és a kinti dörgés törte meg a csendet. Piton az asztal túloldalán ült, lassan kavargatva a teáját, miközben a fekete, átható tekintetét egyenesen rád szegezte.

-        Nem vette be mindent a tegnapi főzetből, Y/N – jegyezte meg Piton halk, vontatott hangon. – A mágiája ingadozik. És a pulzusa is túl gyors. Talán még mindig a Weasley- fiú selejtes irományain rágódik, amiket Black oly teátrálisan eléget? Remélem, nem képzeli azt, hogy ez a szánalmas bűntudat, amit a fiú érez, elég lesz ahhoz, hogy kijátssza az Őrzőt. Maga ennél erősebb. Nem engedheti meg magának ezt a gyengeséget.

Benned, abban a pillanatban valami végleg elpattant. A hónapok óta gyűlő feszültség, a magány, az elégetett levelek súlya, és Fred békés, de idegen arca a Nagyteremben hirtelen egyetlen hatalmas hullámként csapott fel benned. Nem bírtad tovább Piton rideg, faggatózó és gúnyos stílusát.

-        Elég! Elég legyen, Perselus! – kiáltottál fel és hirtelen felpattantál a székből, ami hatalmas robajjal borult fel a hátad mögött. A könnyeid gátszakadásként törtek elő a szemedből, az arcod elvörösödött a zokogástól és a dühtől.

Piton meg sem mozdult, csak a szemöldökét vonta fel kissé, de a tekintete még éberebbé vált.

-        Maga nem érti! Senki sem érti! – kiáltottad és a szavakkal együtt minden kiömlött belőled, ami a lelkedet nyomta. – Azt hiszi, olyan könnyű ez? Maga azt mondta, hogy az áldozatom ismerős magának... de maga legalább tudta, hogy Lily tiszteli és szereti magát! Fred... Fred úgy néz rám, mint egy idegenre! Azt hiszi, hogy egy bunkó, haragos, magamnak való mulasztás vagyok a múltjából! És miközben én minden áldott éjszaka itt ülök, és végignézem, ahogy Sirius elégeti a leveleit, amikben bocsánatért esedezik, a szívem szakad meg! Mert én szeretem őt! Halálosan szerelmes vagyok belé, minden egyes percben, mióta visszatértem a Nagyterembe! És tudom, hogy nem válaszolhatok, tudom, hogy az Őrző figyel, de belebolondulok abba, hogy a bűntudata hozza közelebb hozzám, miközben én pont a távolsággal akarom megmenteni az életét! Ha túl közel jön, ha a bűntudatból szeretet lesz, az emlékei visszatérnek, fájdalmat okozok neki! De ha nem vagyok vele, akkor ez a magány fog megölni engem, még mielőtt a paktum számláját benyújtanák! Gyűlölöm ezt a titkot, gyűlölöm a nevemet, és gyűlölöm, hogy a saját boldogságom Fred halálos ítélete lenne!

Teljesen kifulladva, rázkódó vállakkal rogytál vissza a földre, a kezedbe temetve az arcodat. A konyhában fojtogató csend lett, csak a kinti eső kopogása hallatszott.

Piton lassan letette a teáscsészét. Nem kiabált, nem vágott vissza. Óvatosan felállt, és a hosszú, fekete talárja suhogásával odalépett a földön zokogó mivoltodhoz. Letérdelt melléd – ami tőle soha nem látott mozdulat volt –, és a nehéz, csontos kezét meglepően finoman az fejedre tette, pont úgy, ahogy egy apa tenné a saját gyermekével.

-        Tudom, Y/N... tudom – mondta Piton, és a hangjából teljesen eltűnt a gúny, csak egy mély, fáradt és végtelenül őszinte együttérzés maradt benne. – A titkok világa a legmagányosabb hely a világon. De éppen azért, mert ennyire fáj... éppen azért érvényes a paktum. Mert a maga szeretete nem önző. Sírjon most. De azután... újra fel kell vennie az álarcot. Mert Fred Weasley csak így lélegezhet holnap reggel minden fájdalom nélkül.

Hónapok teltek el a viharos délután óta. A tél lassan átadta a helyét a tavasznak, és a varázsvilág kezdett teljesen újjáépülni. A Weasley Varázsviccek boltja az Abszol úton fényesebben és hangosabban pompázott, mint a háború előtt. Te pedig a Grimmauld tér ablakából nézted a visszatérő madarakat, és a szívedben lévő hiányérzet végül mindennél erősebbé vált. Tudtad, hogy életveszélyes játékot játszol, és hogy a paktum láthatatlan láncai bármikor megfeszülhetnek, de nem bírtad ki tovább. Látnod kellett Fredet. Legalább egyszer, közelről, hogy megbizonyosodj róla: a fiú tényleg él, nevet és lélegzik.

Egy verőfényes délután vastag csuklyás talárt húztál, hogy elrejtsd Malfoy- vonásaidat, és elindultál az Abszol útra.

A boltba lépve azonnal megcsapott a puskapor, a karamell és a nevetés jól ismert elegye – Fred illata. A tömeg hatalmas volt. Roxforti diákok és vásárlók nyüzsögtek a polcok között. A sarokban álltál meg, és a szemeid azonnal megtalálták őt. Fred ott állt a pult mögött, élénken gesztikulált, és épp egy csoport harmadévesnek mutatott be egy új dekabuborékot. A vörös haja kócos volt, a nevetése őszinte. Teljesen egészséges volt. A mellkasa nem sajgott. A paktum tökéletesen működött.

Te megvártad, míg a tömeg kissé eloszlik a pult körül, majd vettél egy mély levegőt, és az asztalhoz lépettél. Letoltad a csuklyáját, arcodra erőltetve a leginkább semleges, hűvös kifejezését, amit csak tudtál.

Fred felkapta a fejét, és a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. A pultnak dőlt, és a hangjából azonnal eltűnt a boltos pimaszság, átadva a helyét annak a mély bűntudatnak, ami a leveleit is jellemezte.

-        Y/N...? – suttogta meglepetten. – Hát te... eljöttél? Azt hittem, soha többé nem akarsz látni. A leveleimre sem válaszoltál.

Megmarkoltad a talárod szélét a pult alatt, hogy a kezed ne reszkessen. A szemeid mélyen Fred barna szemeibe fúródtak, és a hangod jéghideg, de szilárd maradt.

-        Pontosan a levelek miatt jöttem, Weasley – mondtad, és a vezetéknevének említése szinte felsértette a torkodat. – Azért vagyok itt, mert meg akarlak kérni valamire. Kérlek... ne küldj több levelet a Grimmauld térre. Sirius mindet elégeti, és feleslegesen fárasztod a baglyodat.

Fred arca elfelhősödött, a tekintetét a pultra sütötte.

-        Én csak... jóvá akartam tenni – mormogta bűntudattal. – Olyan vak voltam a suliban. Tartozom neked az életemmel, te pedig ott laksz Blacknél, elszigetelve, mintha bűnöző lennél, csak a neved miatt. Sajnálom, hogy így bántam veled régen.

-        Nem haragszom rád, Fred – mondtad, és a keresztneve kiejtése egy pillanatra majdnem megtörte a hangodat, de gyorsan korrigáltál. – Nem haragszom a múlt miatt. És... ha nagyon akarod, lehetünk barátok. Ha összefutunk, beszélhetünk pár szót. De ne számíts tőlem sokra. Én... én megváltoztam a háború óta. Jobban szeretek egyedül lenni most még jobban, mint akkor. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben, és fejezd be az üzeneteket.

Fred lassan felnézte. A szemeiben a csalódottság mellett ott volt a megkönnyebbülés is, amiért a jó szívű, de rideg lány nem gyűlöli őt.

-        Rendben – bólintott Fred halkan. – Ha ez a kérésed, tiszteletben tartom. De a felajánlásom él: ha barátok vagyunk, a bolt kapuja mindig nyitva áll előtted.

Egy vásárló épp ekkor kiáltott Fredért a hátsó sorból. Fred rád pillantott, intett a fejével, majd megfordult:

-        Bocsáss meg, mennem kell hátra. Örülök, hogy bejöttél.

Amint Fred eltűnt a hátsó raktár felé vezető ajtó mögött, a lábaid megremegtek. Megfordultál, hogy elhagyd a boltot, de a pult túlsó végénél George lépett elő az árnyékból. George arca sápadt volt, a szemeiben a paktum szörnyű igazsága tükröződött. Látta az egész jelenetet.

Lassan melléd sétált, mintha csak a polcokat rendezgetné, és a hangja alig volt több egy fojtott suttogásnál.

-        Ez... Ez elképesztően veszélyes volt, Y/N – mondta George, miközben a pultot törölgette, hogy senkinek se tűnjön fel a beszélgetésetek. – Amikor megláttalak belépni, azt hittem, megáll a szívem. De... Zseniálisan csináltad.

-        Muszáj volt, George – suttogtad vissza, a könnyeidet nyelve, szorosan a polc felé fordulva. – Ha nem mondom meg neki a szemébe, hogy hagyja abba, soha nem áll le. Így legalább azt hiszi, barátok vagyunk, és a bűntudata csillapodni fog. Ha a bűntudata elmúlik, nem fog folyton rám gondolni, és a pecsét biztonságban marad.

George letette a rongyot, és egy pillanatra mélyen a szemedbe nézett. A tekintetében mérhetetlen tisztelet és fájdalom keveredett.

-        Tudom. De látni, ahogy Fred idegenként beszél veled... és hallani, ahogy te Weasley-nek szólítod... ez engem is megöl, Y/N. Anya minden nap sír otthon. Sirius és Piton állandóan a paktumot ellenőrzik. De te... te vagy az, aki a legtöbbet szenved. Köszönöm, hogy ennyire erős vagy érte.

-        Bármit megteszek érte, George. Ezt te is tudod – mondtad halkan. Hirtelen neszt hallottatok hátulról, ami azt jelezte, Fred mindjárt visszatér. – Mennem kell. Vigyázz rá.

Gyorsan felhúztad a csuklyádat, és anélkül, hogy megvártad volna Fredet, sietős léptekkel kiléptél a bolt ajtaján, belevegyülve az Abszol út forgatagába. A játszma új szakaszba lépett: a levelek megszűntek, a látszólagos „barátság” megköttetett, de a paktum láthatatlan visszaszámlálása továbbra is némán ketyegett a háttérben.

A találkozás után az Abszol úton Fred bűntudata ugyan enyhült, de a helyét egy sokkal veszélyesebb érzés vette át: a gyanakvás. Valahányszor a neved szóba került az Odúban, a családra fojtogató csend telepedett. Fred észrevette a lopott pillantásokat George és az anyja között, és feltűnt neki, hogy Sirius Black is túl gyakran látogatja a boltot, mintha csak ellenőrizni akarna valakit.

Két héttel később George ismét megjelent a Grimmauld tér 12. kandallójában. Az arca feszültebb volt, mint korábban, a szemei fáradtan vibráltak a zöld lángok fényében. Amikor eléd lépett a konyhában, nem ült le.

-         Fred gyanakszik, Y/N – mondta George halkan, a hangja megremegett. – Kérdezősködik utánad. Nem érti, hogy anya miért omlik össze, valahányszor megemlíti a nevedet. És ami a legrosszabb: azt mondta, érzi, hogy valami nem stimmel a saját emlékeivel. Azt hiszi, a csatában kapott átok miatt kiesett neki néhány hét a sulis évekből, és meggyőződése, hogy te és Sirius titkoltok előle valamit. Nagyon nehéz otthon tartani a szánkat.

A falnak dőltél, a hideg kőfal hűvössége sem tudta megnyugtatni a zakatoló szívedet.

-        Tartanotok kell magatokat, George. Ha elmondjátok neki... a paktum azonnal végez vele.

-        Tudom – bólintott George sötéten, majd közelebb lépett. – De vigyázz. Fred makacs. Ha úgy érzi, hogy falakba ütközik, csak azért is át fogja törni őket.

George jóslata félelmetesen gyorsan beigazolódott. A következő hónapokban te és Fred „véletlen” találkozásai az Abszol úton rendszeressé váltak. Először csak egy-egy rövid bólintás volt a Florish és Blotts könyvesbolt előtt, majd egy röpke beszélgetés a fagyizó melletti sikátorban. A „barátság”, amit védekezésből ajánlottál fel, egyre inkább csapdává vált. Tudtad, hogy életveszélyes, amit teszel, de a magány és a Fred iránti mindent elsöprő szerelmed egyszerűen tehetetlenné tett a saját akaratoddal szemben. Nem bírtad ki a távolságot. Látnod kellett a mosolyát, hallanod kellett a hangját.

A sors és a paktum láthatatlan fonalai azonban megállíthatatlanul húztak titeket egymás felé. Egy esős áprilisi délutánon a találkozásotok átlépte a biztonságos zónát. Egy elhagyatott, szűk átjáróban álltatok az Abszol út egyik eldugott szegletében, a szakadó eső elől menekülve.

Fred hirtelen elhallgatott a beszélgetés közepén. A barna szemeiben egy olyan mély, vad és megmagyarázhatatlan láng gyúlt ki, amit utoljára a háború előtti estén láttál a Főnix Rendje főhadiszállásán.

-        Elég a jó pofizásból, Y/N – mondta Fred, a hangja mélyen, fojtottan derengett. Egyetlen határozott lépéssel közelebb lépett, és mielőtt hátrálhattál volna, Fred nagy, meleg kezei megragadták a talárod gallérját, és magához rántott. – Nem bírom tovább. Az elmém szerint alig ismerlek... de valahányszor a közelemben vagy, a lelkem megőrül. Úgy érzem, mintha a levegőm lennél, és megfulladok nélküled.

Fred az arcodat kutatta, a tekintete az ajkaidra tévedt. És abban a szent másodpercben Fred arca eltorzult. A bal keze hirtelen a mellkasához rándult, pontosan oda, a ruhája alá, ahol a Sectumsempra láthatatlan, elvarrt hegei húzódtak. Nagyot nyelt, a foga között szűrte a levegőt, a homlokán megjelentek az első hideg verítékcseppek.

A sebek nem nyíltak fel, egyetlen csepp vér sem buggyant ki – az Őrző paktuma fizikailag egyben tartotta a húsát –, de az elviselhetetlen, mardosó mágikus fájdalom felizzott a szívénél. A felejtés pecsétje a puszta vágytól és a tiltott közelségtől veszélyesen megrepedt. A lelke emlékezni akart a szerelemre, a mágia pedig büntetett érte.

Láttad a szenvedését, láttad a kínt a szemében, mégis érezted Fred szorítását, ami nem engedett el. Fred annyira makacs volt, hogy a mardosó fájdalom ellenére sem tágított, csak még szorosabban vont magához az esőáztatta sikátorban.

Két nappal később George dühösen, szinte berontott a Grimmauld tér 12. szalonjába, ahol az egyedül ültél a sötétben. Sirius és Piton a háttérben, komor arccal figyelték a jelenetet. George pontosan tudta, mi történt; látta az ikertestvérét, aki a boltban a mellkasát szorítva, lázasan félrebeszélt az elmúlt negyvennyolc órában.

-        Tudok a találkákról, Y/N! – csattant fel George, és a hangjában a tehetetlen harag és a félelem keveredett. – Láttalak titeket a sikátorban! Elment az eszed?! Fred teljesen kivágta a biztosítékot a boltban, alig bír állni a mellkasi fájdalomtól! A pecsét repedezik! Meg fogod ölni őt!

-        A francba tudod jól, hogy nem hallhat meg, csak ha a paktum kiderül. Nem akarom ezt, de annyira szeretem. Egyszerűen annyira vonz magához. mint valami kibaszott mágnes, aki nem akar elengedni.

-        De… Y/N Fred ő…

Lassan felemelted a fejed. A szemeid vörösek voltak a sírástól, az arcod elgyötört volt, de a tekintetedben nem volt dac. Csak a teljes, megtört megadás.

-        Sajnálom, George... Annyira sajnálom, hogy ezt teszem – zokogtad fel és a könnyeid gátszakadásként törtek elő. – Tudom, mit kockáztatok. Tudom, hogy érzi a fájdalmat, és láttam, ahogy a mellkasához kap az esőben... Istenem, láttam a kínjait! De nem bírom tovább a távolságot! Egyszerűen... egyszerűen húz magához őt a sors. Olyan, mintha egy láthatatlan mágnes rántana minket össze, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak a saját szerelmemnek.

A hangod elcsuklott a kétségbeeséstől.

-        Én nem akarom, hogy fájjon neki, esküszöm, hogy nem akarom! De Fred... Fred annyira makacs, George! Hiába vagyok vele rideg, hiába bújok álarc mögé, ő nem tágít. A fájdalom ellenére is közeledik, átölel, és a szemembe mondja, hogy én vagyok a mindene, még úgy is, hogy az elméje nem tudja, ki vagyok! Mit tegyek? Hogyan fussak el az elől a fiú elől, aki kész inkább belehalni a fájdalomba, csak hogy a közelemben lehessen?

George dühe a vallomás hallatán azonnal elpárolgott, helyét átvette a mély, fojtogató gyász. Odalépett hozzád térdre ereszkedett előtted a földön, és tehetetlenül átkarolta a rázkódó válladat. Sirius a háttérben elfordította a fejét, Piton pedig sötéten a padlóra sütötte a szemét. Mindannyian tudták, hogy a paktum fala megremegett, és a Halálküszöb visszaszámlálása – a gyermek és a végső áldozat ideje – gyorsabban közeledik, mint azt bárki hitte volna.

Nem láttál más kiutat. Ha Londonban maradsz, Fred makacssága mindkettőtöket felemészti. George dühös és kétségbeesett szavai után meghoztad a végső döntést: elszöksz, teljesen eltűnsz a varázsvilág és Fred szeme elől, még mielőtt a pecsét teljesen megsemmisülne. Összecsomagoltál, magadra kaptad a vastag talárodat, és elindultál a King’s Cross pályaudvar felé, hogy a mugli vonatokkal utazz messzire.

A pályaudvar hatalmas, zajos csarnokában a gőz vett körül, a hogy a pályaudvar bejárati oszlopánál álltál, hogy áthaladhass a mugli világba. Már éppen át léptél volna az átjárón, hogy végleg itt hagy ezt a világot szorosan magadhoz ölelve a táskádat, amikor a semmiből egy nehéz, meleg kéz markolta meg a válladat, és határozottan visszafordított.

Fred állt előtted. A lélegzete akadozott, a vörös haja zilált volt, a szemeiben pedig a tébolyult elszántság égett. George-ot kijátszva, a paktum láthatatlan és mardosó vonzását követve talált ide.

-        Nem mehetsz el! – kiáltotta Fred, a hangja túllármázta a vonatfüttyöt. – Nem engedem, hogy megint elfuss!

-        Fred, engedj el! Menj innen, könyörgöm! – zokogtad, hátrálni próbálva, de a hátad már a fal hideg oldalának ütközött.

Fred nem hallgatott rád. Tehetetlen volt a saját, megmagyarázhatatlan szerelmével szemben. Nem bírta tovább a falakat, a ridegséget, a mellkasában lévő tompa kínokat. Két kézzel megragadta az arcodat, közelebb rántotta, és kétségbeesett, mindent elsöprő csókba fojtotta a szavait.

Abban a szent másodpercben a pályaudvar zaja megszűnt. A tiltott, forró érintés és a szeretet ereje akkora sokként érte Fred elméjét, hogy a felejtés pecsétje hatalmas robbanással repedt meg. A gátszakadás elindította az első, apró, de jelentőségteljes képeket a múltból:

• Egy sötét, hűvös folyosó a Roxfort keleti szárnyában...
• Fred kapkodva fut egy dühös lány elől...
• Egy magányos, büszke griffendéles lány az ablakmélyedésben, aki megragadja a talárját, és magához rántja egy trükkös csókra, hogy megmentse...

A képek élesek voltak, tiszták és valóságosak. Fred tágra nyílt szemmel, sokkos állapotban lépett hátra a csókból. Az elméje hirtelen megtalálta az elveszett rejtvény első darabkáit.

-        Te... – suttogta Fred, de a mondatot már nem tudta befejezni.

A paktum törvénye azonnal benyújtotta a számlát az emlékekért. Fred arca egyetlen másodperc alatt hamuszürkévé vált, és a bal keze vadul a mellkasához rándult. A Sectumsempra sebei nem nyíltak meg fizikailag, nem folyt vér – az Őrző korábbi alkuja megvédte a húsát –, de olyan elviselhetetlen, fojtogató, démoni fájdalom hasított a szívébe, amit nem lehetett kibírni. Fred felüvöltött a kíntól, a térdei megrogytak, a szemei felakadtak, és tehetetlenül rogyott össze a peron kövén. Képszakadás. Fájdalom és sötétség borította el a tudatát.

Halálra váltan sikoltottál fel. Láttad, hogy a pecsét repedezik, és ha Fred teljesen visszaemlékezik magára a paktumra is, az a biztos halálát jelenti, legalábbis egyiktőknek neki a fájdalom fog jutni. Nem volt idő Siriust vagy Pitont hívni a Grimmauld térre. Az utolsó, kétségbeesett ösztönétől vezérelve megragadtad az eszméletlen, vonagló Fredet, és minden erődet összeszedve egyenesen az Odúba dehoppanáltál.

A konyha padlóján landoltak egy hatalmas robajjal. Te zokogva, koszosan, Fred testére borulva kiáltottál segítségért.

-        Molly! George! Segítsetek!

A házban azonnal megindult a rohanás. Molly Weasley a pálcáját elejtve rontott be a konyhába, Arthur és George a nyomában. George azonnal Fred mellé térdelt, és megmarkolta az ikertestvére kezét, miközben Molly kétségbeesetten próbált pulzust keresni a fia nyakán. Fred eszméletlen volt, a fogait csikorgatta a láthatatlan, belső kíntól.

-        Mi történt?! Y/N, mit tettél?! – kiáltott George, az arca tiszta pánik volt.

A földön ülve, a könnyeidtől fuldokolva, remegő kézzel mutattad a saját ajkaid, majd Fred mellkasára tapadt. Minden erőd elszállt, de a szavakkal együtt kiömlött belőled az állomáson történt tragédia.

-        Utolért... Utolért a King’s Crosson – csuklott el a hangod, miközben Molly zokogva borult Fred testére. – Nem tudtam megállítani. Megcsókolt, George... megcsókolt, és a pecsét megrepedt. Láttam a szemében. Bevillantak neki az első képek. Az ablakmélyedés... az első év, a lány az üldözéssel, és az a csók, amivel régen megmentettem. Emlékezni kezdett a kezdetekre! És aztán... aztán azonnal lecsapott rá a fájdalom. Összeesett, és elsötétült előtte minden. Nem tudtam mit tenni, idehoztam! A paktum... a paktum fala átszakadt, George! A sebei nem véreznek, de a lelke megszakad a kínban! Mit tettem... ó istenem, mit tettem?!

Molly a szája elé szorította a kezét, Arthur pedig halkan fohászkodva ölelte át a feleségét. George némán bámulva nézett az eszméletlen ikertestvérére, majd rád emelte a tekintetét. A konyhában fojtogató, jéghideg csend lett. Mindannyian tudták, mit jelent ez: Fred elméje elindult a teljes emlékezés útján, a fájdalom állandósulni fog, és a paktum utolsó, szörnyű fázisa – a terhesség és a te halálos haladékod – visszafordíthatatlanul kezdetét vette az Odú falai között.

A konyha levegője szinte szikrázott a feszültségtől. Molly és Arthur Fred fölé hajolva próbálták csillapítani a fiú rángatózását, George pedig tehetetlenül szorította ikertestvére kezét. A padlón ültél, a falnak dőlve, és a könnyeidtől alig láttál.

Ebben a fojtogató pillanatban a kandalló zöld lánggal lobbant fel, és a hamuból Sirius Black és Perselus Piton rontottak be a konyhába. Nem kellett magyarázni nekik a helyzetet; a Grimmauld téri riasztó bűbájok jelezték az eltűnésedet, és a paktum őreiként pontosan tudták, hová vezetnek a sors fonalai.

-        Hátrébb! – parancsolta Piton jéghideg, ellentmondást nem tűrő hangon. Hosszú, fekete talárja suhogott, ahogy Fred mellé lépett, és pálcáját azonnal a fiú mellkasa felé bökte. – Aparecium Mentis! – mormolta, és a pálca hegyéből szürke, kísérteties fény áradt Fred szívére.

Fred kiegyenesedett a kőpadlón, a foga között fojtott hörgés tört fel, de a roham lassan csillapodni kezdett. Piton fekete szemei megvillantak, ahogy rád, majd George-ra nézett.

-        A pecsét első rétege megsemmisült – jelentette ki Piton, és a hangja baljóslatúan csengte be a konyhát. – A csók és a kapott képek láncreakciót indítottak el. A Sectumsempra fizikai roncsolását az Őrző szava ugyan visszatartja, de a mágikus fájdalom mostantól állandó belső tűzként fog égni a fiúban, amíg az összes emléke teljesen ki nem tisztul. Nem tehetünk ellene semmit. A visszaszámlálás elindult.

Sirius hozzád lépett, felsegített a földről, és védelmezően átkarolta a válladat.

-        Tartanod kell magad, Y/N – suttogta Sirius halkan. – Most jön a legnehezebb rész. Fred magához tér.

Molly egy puha párnát csúsztatott Fred feje alá, és alig telt el pár perc, a vörös hajú fiú szemhéja megremegett. Lassú, nehézkes levegőt vett, majd kinyitotta a szemét. A barna tekintete kábult volt, tele fáradtsággal, de már nem volt benne az a jéghideg, idegen közöny, ami a háború óta jellemezte.

Körbenézett a családi konyhában, látta az anyja könnyeit, George sápadt arcát, de a tekintete egyetlen másodperc alatt átugrott mindenkin, és egyenesen téged kezdet keresni. Amikor meglátta a lányt Sirius karjaiban, Fred arca megrándult, és a keze azonnal a mellkasához repült. A fájdalom marta a lelkét, de a makacssága erősebb volt.

-        Te... – suttogta Fred, a hangja rekedt volt, de szilárd. Próbált felülni, de George óvatosan visszanyomta a vállát. Fred le sem vette a szemét rólad. – Az állomáson... a csók. Bevillant a keleti szárny. Láttalak téged az ablakmélyedésben. Emlékszem a lányra, aki üldözött... és emlékszem, hogy te rántottál magadhoz. Nem vagyunk idegenek. Miért hazudtál nekem?

Fred a foga között szűrte a levegőt, ahogy a mellkasában lévő mágikus tűz fellángolt az emlékezéstől, de a szemeiben ott égett a követelőző, kétségbeesett vágy az igazság után.

-        Anya, George... miért hallgat mindenki? Ti is tudtátok, miért hallgattatok róla? – nézett körbe Fred, de a családtagok mind a földre sütötték a szemüket. Senki sem beszélhetett a paktumról, sem a te halálos áldozatodról. Fred újra rád nézett, és a hangja szinte könyörgővé vált. – Y/N... mondd el. Mi történt velünk valójában? Miért fáj ennyire a szívem, valahányszor rád nézek?

Érezted, hogy a paktum láthatatlan gépezete végleg bezárult körülöttetek. Fred elméje elindult a visszafordíthatatlan úton, és a tiltott szerelem minden egyes elfojtott szikra közelebb hozta őket a végzethez – a gyermek ígéretéhez, és az elkerülhetetlen, végső áldozatodhoz a Halálküszöbön.

Érezted, ahogy a konyha falai szinte rád szakadnak. Fred barna szemei, amelyek most az igazságért könyörögtek, tőrdöfésként hatoltak a szívedbe. De Piton figyelmeztetése és az Őrző jéghideg törvénye még mindig ott visszhangzott a fejedben: ha Fred most mindent megtud, a paktum azonnal érvényét veszti. Erőt kellett venned magadon. Az utolsó, legfájdalmasabb maszkot kellett az arcodra erőltetni.

Lassan kihúztad magad Sirius oltalmazó karjaiból, és elszántan, de jéghideg tekintettel néztél le a matracon fekvő Fredre.

-        Hallucinálsz, Weasley – vágtad rá és a hangod olyan üresen, ridegen csengett, mintha nem is a sajátod lett volna. – Beverted a fejed az állomáson, amikor összeestél. Azok a képek... az az ablakmélyedés... csak a csatában szerzett fejsérülésed játéka. Semmi köztünk lévő múlt nem magyarázza őket. Mivel nem volt és nem is lesz. Túl sokat képzelsz bele egy egyszerű háborús balesetbe.

A konyhában mindenkinek elakadt a lélegzete a kegyetlen hazugságtól. Nem bírtad tovább nézni Fred összetört arcát. Megfordultál, hogy elviharozz, elmenekülj az Odúból, mielőtt a saját védelmi vonalad is teljesen megsemmisülne.

De Fred nem engedte.

A makacssága és a lelke mélyén lévő bizonyosság erősebb volt a fizikai kínnál. Hirtelen, elképesztő erővel rugaszkodott fel a matracról, és a karod után kapott. Durván, de kétségbeesetten ragadta meg a csuklódat, és visszarántott magához. A mellkasában a láthatatlan hegek szinte lángra kaptak, Fred arca eltorzult a fájdalomtól, de a szorítása nem lazult.

-        Elég a hazugságokból! – ordította Fred, a hangja dühösen, idegesen és a tehetetlenségtől megremegve visszhangzott az Odú falai között. – Nem vagyok őrült! Ne merj még egyszer a szemembe hazudni! Anya zokog, George a padlót bámulja, te pedig úgy teszel, mintha egy senki lennék, miközben a lelkem ordít, ha a közelemben vagy! Követelem az igazságot! Mit titkoltok előlem?!

Pálca nélkül, tehetetlenül álltál Fred szorításában. A könnyeid gátszakadásként, megállíthatatlanul folytak végig az arcodon, eláztatva a talárod. A dühös, kétségbeesett Fred látványa teljesen megtört.

És ebben a szent másodpercben, a fojtogató sírás közepette az elmédben hirtelen felerősödtek az Őrző szavai a Halálküszöbön. Azok a kísérteties, jéghideg mondatok, amik nem pusztán búcsúszavak, hanem a legsúlyosabb figyelmeztetések voltak:

„Ne feledd, halandó... Ha a felejtés pecsétje teljesen feltörik, és az elveszett emlékek visszatérnek a tudatba, a sors benyújtja a számlát. De tudd: ha visszaemlékszik, nemcsak a múltat kapja vissza. Tudni fogja azt is, hogy te magad kérted a Haláltól, hogy felejtsen el téged. Tudni fogja, hogy te vágtad el a fonalat, és te taszítottad őt a felejtés sötétségébe, miközben magadra vállaltad a gyászt.”

Ránéztél a dühösen zokogó Fredre, és a torkodat elszorította a jeges rémület. Ha Fred emlékei teljesen kitisztulnak, a fiú rájön, hogy te hoztad meg ezt a döntést. Rájön, hogy te kérted a felejtést, és azzal a mardosó bűntudattal kell majd élnie, hogy a szerelme miatta áldozta fel önmagát.

Molly a háttérben zokogva temette az arcát Arthur mellkasába, George pedig megindult, hogy megpróbálja leszedni Fredet rólad, mielőtt a paktum végleg darabokra törné az ikertestvérét. Piton és Sirius pálcájukat szorítva, feszülten várták, hogy képes leszel-e még egyszer, utoljára megfékezni a mindent elsöprő igazságot.

George nem bírta tovább nézni Fred dühös vonaglását és az arcodon elömlő, tehetetlen rémületet. Odalépett az ikertestvéréhez, és két kézzel, teljes erejéből ragadta meg a vállát, hogy hátrahúzza.

-        Elég, Fred! Engedd el! – ordította George, és a hangjában lévő pánik végre hatott.

Kihasználtad a pillanatot, amikor Fred szorítása egy tizedmásodpercre meglazult. Végső kétségbeesésedben, Fred életét féltve, egy hirtelen mozdulattal kitépted a csuklódat a fiú kezéből. Nem néztél hátra. Megfordultál, és Sirius, valamint George testével fedezve magad, vakon rohantál ki az Odú konyhájából, egyenest fel az emeleti szobák felé, ahol becsaptad maga mögött az ajtót. Erős védő varázslatok és záró varázslatokkal ellátva az ajtót. A hátad mögött még hallotta Fred dühös ordítását és a bútorok borulását, de a legsötétebb figyelmeztetés – az Őrző hangja – mindent elnyomott a fejedben.

„Ha emlékezni fog, tudni fogja, hogy te kérted a felejtést”.

A csattanás után órák teltek el. Az Odú lassan elcsendesedett. Piton egy erős altató bájitallal végül kényszerpihenőre küldte Fredet, és a család a nappaliban gyűlt össze, hogy a paktum mentéséről tanácskozzon. Az te fent ültél a sötét vendégszoba ágyán, a lábaidat a mellkasodhoz szorítva. A könnyeid már felszáradtak, de az űr, ami a szívedben maradt, elviselhetetlen volt.

Egyszer Piton és Sirius is feljöttek a varázslataid még nekik is feladták a leckét és inkább kérték, hogy szüntesd meg. Te pedig így tettél és beengedetd őket. Elmondták, hogy lenyugodott és most alszik egy bájital hatása alatt. Majd távoztak, és hagyták, hogy te is rendezd a gondolaidat.

Akkor, a zord éjszaka közepén, az ajtó halkan nyikordult.

Felkaptad a fejed, pálcádért nyúltál volna, de a holdsütötte sziluettről azonnal felismerted őt. Fred volt az. Az altató főzet sem volt elég erős ahhoz, hogy a lelke makacsságát és a paktum láthatatlan mágnesét visszatartsa. Kiszökött George és a szülei mellől. Nem volt benne düh, sem harag. A sötétben az ágyhoz sétált, és leült melléd.

A mellkasában lévő fájdalom – az a mardosó mágikus tűz – a közeledéstől hirtelen elcsendesedett. Nem múlt el, de elviselhető, lüktető parázzsá szelídült, mintha a mágia elismerte volna, hogy a sors fonalai újra összeértek.

-        Ne hazudj többet, kérlek – suttogta Fred a sötétben, és a hangja most végtelenül rekedt és fáradt volt. – Nem érdekel a múlt. Nem érdekel, miért felejtettem el, vagy ki kérte a felejtést. Csak azt tudom, hogy ha nem vagy velem, az a kín megöl. Ha veled vagyok... a fájdalom elcsendesedik.

Fred lassan kinyújtotta a kezét, és a sötétben megtalálta a reszkető ujjaidat. Az érintése forró volt. A védelmi vonalad, amit hónapokon át oly szigorúan építettél a Grimmauld téren Sirius és Piton segítségével, abban a szent másodpercben végleg porrá omlott. Nem bírtad tovább a távolságot. Jobban szeretted őt a saját életednél.

-        Fred... – suttogtad, és az egymás iránti mindent elsöprő vágy végleg átlépte a tiltott határt.

Fred magához rántott, és nem ellenkeztél többé. Azon a csendes, eltitkolt éjszakán, az Odú legfelső szobájában, a paktum intim, legszörnyűbb fázisa észrevétlenül kezdetét vette. A Halálküszöb visszaszámlálása visszafordíthatatlanul megkezdődött.

Aznap éjjel az Odú legfelső szobájában minden gát és tilalom semmivé foszlott. Te és Fred egymáséi lettek a sötétségben. Az egymás iránti mindent elsöprő vágy, a fojtogató magány és a halálos titkok árnyékában végül lefeküdtetek egymással. Azonban az az intimitás és az a pillanat, amikor a testetek és a lelketek újra teljesen eggyé vált, olyan volt, mintha felrobbantottak volna egy gátat Fred elméjében. A paktum utolsó védvonalai is megsemmisültek, és a felejtés pecsétje végleg darabokra tört.

Ez után az éjszaka után Fred számára megállíthatatlanná vált a folyamat. Nem kellett többé az Abszol úti sikátorban vagy az állomáson állnia ahhoz, hogy a múlt feltámadjon: minden egyes tárgyról, minden egyes helyről, amire csak ránézett, azonnal beugrottak az emlékek. Nem kellett hozzá a jelenléted sem. Meglátott egy csésze teát, egy kopott roxforti könyvet, vagy csak George-ra nézett, és a képek cunamiként árasztották el a tudatát. Visszakapta az egész közös múltatokat, a szerelmeteket, a Főnix Rendje főhadiszállásán töltött éjszakát... és az Őrző legsötétebb figyelmeztetése szerint azt is, hogy az Olvasó maga kérte a Haláltól, hogy felejtsen el téged.

Fred napról napra ingerültebb, feszültebb és kiszámíthatatlanabb lett. A mellkasában lévő mágikus tűz tombolt, ahogy az elméje viaskodott az igazsággal, és amikor az utolsó emlék is a helyére került, a benne lévő feszültség robbant. Nem tudott az indulatain uralkodni. Úgy érezte, elárulták. Elárulta a családja, Sirius, Piton... és leginkább te magad, aki önkényesen döntött arról, hogy kitörli magát a saját életéből. Mindenkivel üvöltözött, összeveszett az egész Weasley családdal, téged pedig – a mardosó bűntudat, a düh és a sokk miatt – egy jó ideig látni sem akart. Kijelentette, hogy egyedül akar lenni, és bezárkózott a szobájába.

A Weasley család tehetetlen volt. Molly zokogott, George-ot pedig marta a bűntudat. Végül, látva Fred tombolását és a paktum elkerülhetetlen fázisait, az egész Weasley család elment a Grimmauld tér 12-be, hogy beszéljenek veled. Molly, Arthur, George, Ginny, Ron és a többiek mind ott ültek a sötét szalonban Sirius és Piton társaságában. Az ablak mellett álltál, arcod sápadt volt, a kezed a hasára tapadt – mert legbelül érezted, hogy a visszaszámlálás elindult, a gyermek megfogant, de a szerelmed most gyűlöl téged a döntésed miatt.

-        Mindent tud – mondta George halkan, a hangja rekedt volt a sírástól, miközben rád nézett. – Minden emléke a helyére került. Gyűlöl minket, amiért hallgattunk, és... sajnálom, Y/N, de téged sem akar látni. Azt mondja, nem volt jogod elvenni a múltját.

A szemeidből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek a sötét szalon padlójára. A kezedet a szívedhez szorítottad, és a hangod megtörten, halkan suttogtad a fojtogató bűntudat szavait:

-        Sajnálom... annyira sajnálom – zokogtál fel, a Weasley család tagjaira nézve. – Jobb lett volna, ha már akkor eltűnök, amikor megkötöttem a paktumot. Ha a csata után azonnal elmegyek a mugli világba, és soha többet nem lát engem, ez a szörnyűség soha nem történik meg. Fred nem szenvedne, és nem gyűlölne most mindannyiunkat...

Molly felállt, és Sirius figyelmeztető pillantása ellenére is odalépett hozzád, szorosan átölelve a most törékeny testedet.

-        Ne mondj ilyet, kicsim – zokogta Molly. – Te megmentetted az életét.

Eltelt néhány hónap. A feszült, dühös tavaszt felváltotta a nyár, és a terhességed mostanra már tisztán láthatóvá vált. A Grimmauld tér 12. lakói és az Odú családja némán, fojtott gyásszal asszisztáltak a háttérben. A pocakod kerekedett, a gyermeked növekedett – a kislány/kisfiú, akinek meg kell születnie ahhoz, hogy Frednek legyen miért élnie ezen a világon –, de Fred még mindig nem jött el. A paktum utolsó, halálos órái megállíthatatlanul közeledtek a szülés napja felé, miközben te egyedül, Fred haragjának súlyával a lelkén hordoztad a jövő áldozatát.

Soha nem kérted a családot, hogy titkolják el Fred előtt a terhesség tényét. Sőt, George és Molly az elmúlt hónapokban számtalanszor megpróbáltak beszélni a fiúval, de Fred hallani sem akart semmiről, ami hozzád kapcsolódott. Bezárkózott a dühébe és a megbántottságába, elutasítva minden közeledést.

Mígnem egy esős este Molly meg nem elégelte a helyzetet. Határozott hangon közölte Freddel, hogy ma este vendégeik lesznek a Főnix Rendjéből: Perselus, Sirius, Harry, valamint Hermione, aki immár Ron felesége volt – és természetesen Y/N, vagyis te magad. Fred ezen a téren is makacs volt, hallani sem akart a találkozásról, de Mollyval nem lehetett veszekedni, ha egyszer az anyja a fejébe vett valamit. Fred végül beadta a derekát, de magában megfogadta: az, hogy egy asztalhoz ül velük, még nem jelenti azt, hogy egyetlen szót is vált veled.

A vacsora fojtogató, feszült csendben telt az Odúban. Ekkor már tisztán látható volt az enyhén gömbölyödő hasad, ami a paktum utolsó fázisát hirdette. Fred végig a tányérját bámulta, az állkapcsa megfeszült a fojtott indulattól, és egyetlen alkalommal sem emelte fel a tekintetét. Amint befejezte az evést, egyetlen szó nélkül felállt, és felviharozott a fenti szobájába.

A konyhában maradtak némán néztek egymásra. A kezedbe temetted az arcodat, és a könnyeid átáztatták az ujjaidat. Tudtad, hogy ezt nem titkolhatod el előtte tovább. Nem élhettek így, miközben a Halálküszöb órája ketyeg. Lassan felálltál az asztaltól, vettél egy mély levegőt, és a többiek aggódó tekintetét követve csak ennyit mondtál:

-        Megyek, beszélek vele.

Elindultál felfelé a nyikorgó falépcsőn, minden egyes lépéssel közelebb kerülve a végzethez. Megálltál Fred zárt szobaajtaja előtt. Megigazítottad magadon a talárt, ami finoman feszült a hasadon, majd halkan lenyomtad a kilincset. Nem lépettél be teljesen, csak megálltál az ajtóban. Fred a sötétben ült az ágy szélén, a hátát az ablaknak vetve.

-        Tudom, hogy nem akarsz látni, se nem hogy beszélni velem – kezdted el, a hangod remegett, de a szemeidben ott vibrált a mindent elsöprő elszántság. – De ezt akkor is elmondom neked, mert tudnod kell róla. Mert ha nem teszem meg, akkor később még jobban fogsz gyűlölni, mint most. De mielőtt elmondom, szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy mindent érted tettem. Azért választottam a felejtést a Halálküszöbön, mert nagyon szeretlek, Fred. Jobban, mint a saját életemet.

Fred nem mozdult, de a sötétben látszott, ahogy a válla megfeszül. A hasadra tetted a kezedet, és a hangod halk, tiszta suttogássá lágyult.

-        Azon az éjszakán... amikor nem tágítottál, és akkor is bejöttél a szobába, ahol voltam... és együtt töltöttük az estét... az csodálatos volt. Több okból is. Végre újra a tiéd voltam, és nem kellett színlelnem semmit. És azon az éjszakán, Fred... én terhes lettem. A gyermekedet hordom a szívem alatt.

Fred feje hirtelen felkapódott a sötétben. A barna szemei tágra nyíltak, a lélegzete bennrekedt, és a tekintete azonnal a gömbölyödő hasadra szegeződött. A döbbenet és a hitetlenkedés teljesen megbénította.

-        Most már csak rajtad áll, hogy mit szeretnél ezután – mondtad, miközben egy utolsó könnycsepp gördült le az arcodon. – Én most megyek, hogy tudj gondolkodni. Szia... vigyázz magadra.

Ezzel lassan behúztad magad mögött a szoba ajtaját, magára hagyva Fredet a sötétségben a hír súlyával, miközben lent a konyhában a paktum őrei – a család, Sirius és Piton – némán várták a fejleményeket.

Másnap reggel az Odú konyháját narancssárgába vonta a felkelő nap fénye. Fred korán lejött, és bár a düh teljesen elpárolgott az arcáról, a döbbenet és a tanácstalanság még mindig ott ült a vonásain. George épp a pult mellett állt, kávét főzve, amikor az ikertestvére leült az asztalhoz.

-        George... – szólalt meg Fred halkan, a hangja rekedt volt az átvirrasztott éjszakától. – Y/N... terhes. A gyermekemet hordja.

George keze megremegett, majdnem elejtette a bögrét. Pontosan tudta, hogy a terhesség mit jelent: számodra a halálos ítéletének visszaszámlálása elindult. A szívét elöntötte a mérhetetlen gyász és a tehetetlenség, és abban a pillanatban olyan iszonyúan nehéz volt tartania a paktum titkát, hogy majdnem megtört. Elkezdte mondani az igazat, de a mondat közepén szerencsére még időben észbe kapott.

-        Fred... örülsz, hogy lesz egy gyermeked? – kérdezte George fojtott hangon, miközben próbált uralkodni magán.

-         Persze, hogy boldog vagyok! – felelte Fred, és a szemében hosszú hónapok után először villant fel egy tiszta, őszinte fénysugár. – Hiszen tudod... ez volt az álmunk Y/N-nel. Mindig erről beszéltünk, hogy ha túléljük a háborút, családot alapítunk. Csak... a dühöm miatt...

George nyelt egy nagyot, a torka elszorult. Nem bírta tovább nézni Fred gyanútlan örömét.

-        Tudod, Fred... ez a gyermek, ez... – George hangja elcsuklott, egy pillanatra megakadt. A nyelve hegyén volt, hogy kibökje: ez a gyerek Y/N életébe fog kerülni. De tudta, hogy ha elmondja, a paktum azonnal megöli az ikertestvérét. Erőszakkal lenyelte a szavakat, és másképp folytatta: – Ez a gyermek csodálatos. Egy csoda, Fred.

Eltelt egy kis idő, és a paktum őrei pontosan megszervezték, hogyan tálalják a tragédiát Frednek. Te és a család megegyeztek abban, hogyan csináljátok, ha ez a pillanat eljön. Frednek tudnia kellett, hogy meg fogsz halni a szülés után, de nem tudhatta meg a paktum valódi, sötét hátterét. Nem titokban akarták intézni; Frednek fel kellett készülnie a veszteségre, még ha nem is a teljes igazságot hallotta.

Még a vizsgálat előtt beszéltél Madam Pomfreyval, aki a háború után is segített a Rend tagjainak. Megkérted a javasasszonyt, hogy segítsen neked felépíteni a történetet, hogy Fred el tudja fogadni az elkerülhetetlent.

A vizsgálat napján a Roxfort egy csendes, elkülönített szobájában gyűltek össze. Ott volt a teljes Weasley család, Sirius, Piton, Harry és Hermione is. Fred kivételével mindenki tudta, hogy a történet nem teljesen igaz, de mindannyian némán esküdtek fel a kegyes hazugságra, hogy megvédjék a fiú életét.

Madam Pomfrey komoly arccal engedte le a pálcáját, miután megvizsgálta a gömbölyödő hasadt.

-        A gyermekkel minden a legnagyobb rendben van, gyönyörűen fejlődik – kezdte a javasasszony, és a hangja szomorúan zengett a szobában. – De... van valami, amit mindkettőtöknek tudnia kell. Ez a terhesség, az akkori Roxforti Csatában kapott sötét átok – a Sectumsempra és a hoppanálási sokk – miatt rendkívül veszélyes a kismamára nézve. Y/N szervezetét teljesen felemészti a mágia. Ha megszületik a kicsi... ő bele fog halni a szülésbe. Nincs bájital, se bűbáj, ami megmenthetné.

A szobában fojtogató csend lett. Molly elfojtott egy zokogást, George pedig ökölbe szorított kézzel bámulva nézte a padlót.

Fred arca egyetlen másodperc alatt hamuszürkévé vált. A boldogsága darabokra hullott. Azonnal eléd vetette magát, megragadta a kezedet, és a szemeiben pánikszerű, tébolyult kétségbeesés égett. Nem akart elveszíteni téged, most, hogy végre visszakapta az emlékeit.

-        Nem... nem! Akkor ne! – kiáltotta Fred, a hangja elcsuklott a rettegéstől. – Beszéljünk Madam Pomfreyval, kell lennie valamilyen bűbájnak, ami megszakítja... Y/N, kérlek! Nem engedhetem, hogy meghalj! Nem akarom ezt a gyereket, ha te elmész érte! Nem kell! Én téged akarlak! Kérlek, ne szüld meg, mondjunk le róla!

A könnyeid némán folytak végig az arcodon, de a tekinteted végtelenül nyugodt és elszánt maradt. Óvatosan Fred arcára tetted a kezedet, végigsimítva a borostás arcát, és a hangod suttogó, sziklaszilárd döntéssel csengte be a szobát:

-        Nem, Fred. Meg fogom szülni ezt a gyermeket. Tekintsd ezt a vezeklésemnek... a vezeklésemnek azért, amiért ennyi fájdalmat és kínt okoztam neked az elmúlt hónapokban a hallgatásommal. Ez a gyermek élni fog. És neked érte kell majd élned.

Fred zokogva borult öledbe, a hasadra hajtva a fejét, miközben a háttérben a család és a paktum őrei némán, könnyeikkel küszködve nézték a szívszorító jelenetet – tudva, hogy az óra most már visszaszámlálhatatlanul ketyeg a végső áldozat felé.

A vizsgálat után az idő ólomlábakon, mégis feltartóztathatatlanul telt. A nyár utolsó sugarai aranyba vonták az Odút és a Grimmauld teret, de ez az aranyfény mindannyiuk számára a búcsú izzása volt. Fred – miután ráébredt, hogy nem tudja lebeszélni szerelmét a szülésről, és el kellett fogadnia Madam Pomfrey „diagnózisát” – teljesen megváltozott. A dühnek és a sértődöttségnek nyoma sem maradt. Minden egyes szabad percét melletted töltötte, mintha a puszta jelenlétével meg tudná állítani a homokórát, amiben könyörtelenül peregtek a porszemek.

Fred az Odú legfelső szobájába költöztetet vissza oda, ahol a paktum utolsó fejezete elkezdődött. Nem engedte, hogy a kismama nehezet emeljen, vagy egyáltalán megterhelje magát.

Egy csendes, augusztusi délutánon, az ágyon ültél, a hátadat a párnáknak vetve. Fred a padlón ült melletted, a fejét óvatosan a gömbölyödő, nagy hasadra hajtotta. A nagy, meleg tenyere szorosan követte a gyermeketek apró mozgásait a ruha alatt.

-        Érzed? – suttogtad halkan, miközben ujjaiddal lágyan Fred vörös fürtjeibe túrtál. – Épp most rúgott. Szerintem pont olyan makacs lesz, mint az apja.

Fred elmosolyodott, de a mosolya mögött ott bujkált az a fojtogató szomorúság, ami az elmúlt hónapokban egy pillanatra sem hagyta el. Felemelte a fejét, és mélyen a szemedbe nézett. A szemei kissé fátyolosak voltak a visszafojtott könnyektől.

-        Ha makacs lesz, akkor túl fogja élni ezt a világot – mondta Fred rekedten. – De tudnod kell... még mindig rettegek. Minden áldott reggel úgy ébredek fel melletted, hogy meg akarom számlálni a lélegzetvételeidet. Gyűlölöm azt az átkot, ami a csatában ért minket. Gyűlölöm, hogy ez a csoda, amit a kezünkkel érintünk, el fog venni tőlem. Nem tudom, hogyan fogom ezt csinálni nélküled, Y/N. Hogyan neveljem fel őt egyedül?

A szíved facsarodott a fájdalomtól, de az arcod nyugodt maradt. Tudtad, hogy a történet, amit elhittek vele, tökéletes pajzs: Fred azt hitte, a sötét mágia utóhatása miatt veszít el, és nem tudta, hogy a Halál Őrzője fogja elragadni az alku miatt.

-        Nem leszel egyedül, Fred – felelte az Olvasó szilárdan, miközben finoman megemelte Fred állát, hogy magára vonja a tekintetét. – Ott lesz neked George. Ott lesz anyud, apud, Sirius és Piton is. Mindenki vigyázni fog rátok. És ami a legfontosabb: a gyermekünkben ott lesz egy darab belőlem. Valahányszor rá nézel, engem fogsz látni. Ígérd meg nekem... megígéred, hogy élni fogsz érte? Hogy nem adod fel, és megmutatod neki az élet szép oldalát?

Fred nagyot nyelt, a torka elszorult. Lassan felemelkedett, és ajkait puha, kétségbeesett, mégis végtelenül tiszta csókba fonta veled. Nem volt benne mágikus fájdalom – a pecsét már teljesen feloldódott a tudatában, a paktum védte a testét a fizikai pusztulástól –, csak a tiszta, emberi gyász és a mindent elsöprő szerelem.

-        Ígérem – suttogta Fred a csók után, az arcát a homlokodnak döntve. – Esküszöm, hogy érte fogok élni.

A háttérben, a konyhából felszűrődött az edények halk zörgése – Molly és George épp a babakelengyét készítették elő a szobában, miközben Sirius és Piton a folyosón őrködtek. Mindannyian látták a fenti ablakban tükröződő sziluetteket, és némán, szavak nélkül számolták vissza az utolsó, békés napokat, mielőtt a Halál benyújtotta volna a végső számlát az Odú falai között.

A szülés kiírt időpontja előtt egy héttel érezted, hogy a tested és a mágiád egyre jobban elgyengül. Kihasználva egy olyan délutánt, amikor Fred elment George-dzsal a viccboltba elintézni az utolsó sürgős papírmunkákat, lementél az Odú csendes nappalijába. Tudta, hogy két ember van, akikkel még egyszer, utoljára beszélned kell a paktum őrei közül: Sirius Black és George Weasley.

Sirius épp a kandalló mellett ült, merengve nézve a parazsat, amikor George halk hoppanálással megérkezett a sarki boltból – egyedül, mert Fredet ott hagyta a raktárban, hogy legyen egy kis idejük. Amikor megláttak, mindketten azonnal felálltak. Az arcukra kiült az a súlyos, komor gyász, ami az elmúlt hónapokban kötelékké kovácsolt benneteket.

-        Beszélnünk kell – mondtad halkan, de szilárdan, miközben leültél a kopott fotelbe. A kezed ösztönösen a hasadra tapadt. – Napjaim vannak hátra. Érzem. Madam Pomfrey hazugsága tökéletesen működik, Fred elhitte, hogy a sötét átok miatt fog elveszíteni. De nektek kell biztosítanotok, hogy miután elmentem, se ő, se senki más ne tudja meg a teljes igazságot.

George közelebb lépett, és letérdelt eléd, pontosan úgy, ahogy hetekkel ezelőtt a Grimmauld téren tette. A szemei vörösek voltak.

-        Én... én még mindig alig bírom ki, Y/N – suttogta George, és a hangja megremegett. – Ránézek, és látom, milyen boldog a baba miatt, miközben fogalma sincs róla, hogy a barátnője feláldozza magát. Mi lesz, ha a szülés után összeomlik?

-        Nem fog, George, mert ott leszel neki te, és ott lesz a gyermekünk – tetted rá a kezedet George vállára, finoman megszorítva azt. – Ígérd meg, hogy vigyázol rá. Hogy ha Fred újra dühös lesz a sorsra, te leszel a támasza. És ne engedd, hogy bűntudata legyen.

Sirius lassan melléd lépett, és a zsebébe nyúlva előhúzott egy vastag, lepecsételt borítékot, amit még a Grimmauld téren őrzött.

-        Megvédjük őt, Y/N. Ahogy téged is megvédtünk – mondta Sirius halk, mély hangon. – Nem hagyom, hogy a Black-ház titkai vagy a paktum igazsága valaha is elérje őt. Itt van a levél, amit kértél. Biztonságban tartottam.

-        Köszönöm, Sirius – bólintottál, és elvetted a borítékot. Ez volt az utolsó bástya.

Aznap éjjel, mikor Fred már békésen aludt melletted a fenti szobában, meggyújtottál egy apró gyertyát, és kinyitottad a Siriustól kapott levelet, hogy még egyszer, utoljára átolvasd és kiegészítsd a sorokat. Ez a levél volt a végső búcsúd Fredtől – egy olyan írás, ami beavatta őt a Halálküszöb titkaiba, de szigorúan elrejtette a paktum azon részét, amit te magad kértél önkéntes áldozatként. Azt akartad, hogy Fred azt higgye, a sors és az átok elkerülhetetlen törvénye vitte el téged, nem pedig egy tudatos cserekereskedelem.

„Drága Fredem, szerelmem,

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy a gyermekünk már épségben a világon van, én pedig már nem lehetek veletek. Kérlek, ne haragudj a családodra, amiért elhallgatták előled a múltat. Ők csak az életedet védték.

Most, hogy az emlékeid visszatértek, már tudod, mi történt a Roxforti Csatában. Amikor a fal leomlott és a Sectumsempra eltalált minket, mindketten a Halálküszöbön álltunk. Ott, a Fátyol előtt találkoztam az Őrzővel. A lény elvágta a sorsunk közös fonalát, és azt mondta, hogy a túlélésünk ára a felejtés. Azért választottam azt, hogy te felejts el engem, mert nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy te maradj a sötétségben. Bocsánatért esedezem, Fred... bocsáss meg, amiért hazudtam a szemedbe, amiért rideg voltam veled a Grimmauld térnél  és az Abszol úton. Azért tettem, mert az Őrző törvénye szerint, ha túl közel kerülünk egymáshoz, és az emlékeid felébrednek, a Sectumsempra mágikus kínja felemészti a testedet.

Te azonban makacs voltál, szerelmem. A lelked áttörte a gátat, és amikor az állomáson megcsókoltál, az emlékek elindultak visszafelé. Az Őrző paktuma és az akkori sötét átok utóhatása azonban megmásíthatatlan: a mágia, ami a csatában ért minket, a terhességgel együtt felemésztette a szervezetemet. Madam Pomfrey igazat mondott: a testem nem bírta ki a varázserő ekkora megterhelését.

Kérlek, ne gyászolj haraggal vagy bűntudattal, Fred. Nem te tehetsz róla, és nem az állomáson történt csók az oka. Ez a sorsunk volt, az az átok, amit a csatában kaptunk. De adtam neked valakit... Egy gyermeket, aki a mi szerelmünkből született. Valahányszor rá nézel, engem fogsz látni. Élj érte, Fred Weasley. Neveld fel úgy, hogy sokat nevessen, és mesélj neki arról, hogy az anyukája mennyire szerette őt.

Köszönöm az utolsó, csodálatos éjszakáinkat az Odúban. A lelkem a gyermekünkben él tovább.

Örökké a tiéd:
Y/N”

Finoman összehajtottad a pergament, lepecsételted, és becsúsztattad a matrac alá Fred oldalán, ahol George és Sirius a szülés után azonnal megtalálhatják majd, hogy átadják a fiúnak.

Lassan visszafeküdtél a takaró alá, és szorosan Fred hátához simultál, átkarolva a derekát, utoljára belélegezve a puskaporos, mentás illatát. Alig hunytad le a szemedet, amikor a hasadban hirtelen egy éles, mindennél erősebb, nyilalló fájdalom futott végig. A takaró átnedvesedett. Megindult a szülés. A visszaszámlálás utolsó órái, és a Halálküszöb elkerülhetetlen beteljesülése megkezdődött az Odú csendjében.

Az éles fájdalomra Fred azonnal felriadt. Amikor megérezte a rándulását és a takaró átnedvesedését, a gyanútlan álom egyetlen másodperc alatt foszlott semmivé.

-        Anya! George! Azonnal szóljatok Madam Pomfreynek! Megindult, a baba megindult! – ordította Fred, a hangja elcsuklott a pániktól, ahogy kirohant a folyosóra.

Az Odúban azonnal feje tetejére állt a világ. Léptek döngtek a lépcsőn: Molly pillanatok alatt megérkezet Madam Pomfreyvel és pálcájukat készenlétben tartva viharzottak be a szobába, Arthur és George pedig feszülten követték őket. Sirius és Piton – mint két sötét, néma őrszem – megálltak az ajtóban. Ők ketten nem a szülésre figyeltek. Ők a szoba sarkát nézték.

A vajúdás órái fojtogató, suttogó csendben teltek. A fogadat csikorgatva, Fred kezét görcsösen szorítva tűrted a fájdalmat. Fred az ágy mellett térdelt, az arca tiszta veríték és könny volt, és folyamatosan a homlokodat csókolgatta.

-        Tarts ki, kicsim... kérlek, tarts ki. Erős vagy ki kell bírnod. – könyörgött Fred.

Madam Pomfrey hazugsága – hogy a csatában kapott átok miatt a kismama szervezete felőrlődik – Fred szemében valósággá vált: látta, ahogy a mágiád elgyengül, az arcszíned hamuszürkévé válik. De a valóság sokkal kegyetlenebb volt.

A szoba sarkában a levegő hirtelen jéghideggé vált. A gyertya lángja megremegett, majd kékes fénnyel égett tovább. Fred a fáradtságtól és a gyásztól nem vette észre, de te, Sirius és Piton tisztán látták: a sötétségből sűrű, szürke köd kavargott elő, és a Fátyol Őrzője lassan alakot öltött az árnyékban. Nem mozdult, csak várt. A haladék utolsó másodpercei peregtek.

Minden erődet összeszedve,  még egyszer utoljára megfeszültél. És ekkor, a hajnali szürkület első sugarával együtt, felhangzott a szobában a kislányotok éles, tiszta felsírása.

Madam Pomfrey gyorsan puha takaróba bugyolálta a gyermeket, és zokogva a mellkasodra fektette. Rámosolyogtál a babádra – a kislányra, akinek az arcában ott volt Fred minden vonása –, majd Fredre emelted a tekinteted.

-         Nézd... Fred... megcsináltuk – suttogtad, a hangod már alig volt több egy fuvallatnál.

Az Őrző kegyes volt adott még egy pár utolsó percet, hogy elköszönj szerelmedtől, a kislányodtól és mindazoktól, akik mindvégig elkísértek az utadon.

-        Légy erős Fred, a kislányunknak nagy szüksége lesz az apukájára. Köszönöm, hogy veled lehetem és azt, hogy szerettél. Mindenkinek köszönök mindent. Kérlek, vigyázzatok rájuk. – mondtad és végleg lehunytad a szemedet miután lány csókot hintettél a kislányod arcára és szerelmed ajkaira is.

Az Őrző a háttérben felemelte a csontos ujját. A gyermek felsírt, a paktum utolsó része életbe lépett. Érezted, ahogy a lelked elválik a testedtől. Fred megragadta a kezedet, de a te ujjaid már elernyedtek. A szemeid lassan lecsukódtak, és egy utolsó, békés sóhajjal önként átléptél az Őrző szürke ködébe. A matrac felett a lélek felemelkedett, és elenyészett az árnyékok között.

-        Y/N? Ne... Y/N! Kérlek, ne csináld ezt! – üvöltötte Fred, és sokkos állapotban rázni kezdte az élettelen tested. Az arcát a nyakadba fúrta, de nem volt többé lélegzet. – Anya, segíts rajta! Piton, te tudod az ellenszert! Kérlek!

Molly zokogva lépett az ágyhoz, és gyengéden elvette a síró csecsemőt a mellkasodról. George a háttérben a falnak dőlt, és a kezébe temette az arcát, miközben Sirius és Piton némán bólintottak az ablak felé, ahol a szürke köd végleg eloszlott. A csere beteljesedett.

Órák teltek el. Az Odút teljesen elborította a néma, fojtogató gyász. A testedet Madam Pomfrey és Molly előkészítették a temetésre, Fredet pedig George szinte erőszakkal vonszolta le a nappaliba, hogy ne veszítse el teljesen az eszét a fájdalomtól.

Fred a kanapén ült, üveges szemmel bámulva a semmibe. A kezei még mindig reszkettek. Molly lassan odalépett hozzá, és a karjába fektette a tiszta, puha pólyába csomagolt kislányt. A baba hirtelen elcsendesedett, amint megérezte az apja közelségét, és apró, puha kezével ösztönösen megragadta Fred egyik ujját.

Fred lenézett a gyermekére, és a könnyei megállíthatatlanul potyogtak a csecsemő arcára.

-        Hogyan fogom ezt csinálni nélküle, anya...? – suttogta Fred, a hangja teljesen összetört. – Miért vette el tőlem az az átok? Miért kellett meghalnia érte?

Ekkor George lépett elő, és a keze reszketett, ahogy előhúzta a matrac alól megtalált, lepecsételt borítékot.

-        Ezt neked hagyta, Fred. Kifejezetten neked írta, mielőtt... mielőtt megindult volna a szülés. Olvasd el.

Fred hitetlenkedve vette át a pergament. Feltörte a pecsétet, és a szemei gyorsan végigfutottak a jól ismert kézírásodon. Olvasta a csata napját, a felejtés igazi okát, a Grimmauld téren tanúsított ridegség mögött rejlő szerelmet... És a magyarázatot, hogy a sötét átok és a terhesség miatt kellett elmennie. Olvasta a bocsánatkérést, a kérést, hogy ne legyen benne bűntudat, mert ez volt a sorsuk, és a végső, sziklaszilárd parancsot:

„Élj érte, Fred Weasley. Neveld fel úgy, hogy sokat nevessen...”

A levél végére érve Fred keze elernyedt, a pergamen a földre hullott. A mellkasára tette a kezét – oda, a Sectumsempra hegei fölé, amik a paktum beteljesülésével most már soha többé nem fognak fájni. A düh, a tehetetlenség és a mardosó bűntudat, ami hónapok óta kínozta, hirtelen egyetlen hatalmas, tiszta szeretet- és gyászhullámmá szelídült.

Megértette az áldozatot. Még ha nem is tudta a teljes igazságot a Halálküszöb cseréjéről, tudta, hogy a saját boldogságodat és az életedet adtad azért, hogy ő itt lehessen, és hogy ez a kislány megszülethessen.

Szorosabban magához vonta a gyermekét, és az arca beletemetkezett a puha pólyába. A hangja, bár elcsuklott a zokogástól, tele volt azzal a makacs, sziklaszilárd ígérettel, amit az utolsó hetekben tett:

-        Élni fogok érte... Szeretlek, Y/N. Esküszöm, hogy vigyázni fogok rá. Megmutatom neki a világot.

George odalépett az ikertestvéréhez, nehéz kezét a vállára tette, és Mollyval, valamint Arthurral együtt körbeállták az új életet. Az te elmentél a Fátyol mögé, de az áldozatod győzött: Frednek volt miért élnie ezen a világon, és a szerelmük története a kislányuk szemében élt tovább az Odú falai között.

Reader pov

A sötétség, ami magába szívta a lelkemet, nem volt hideg. Ahogy elszakadtam az Odú szobájától, a csecsemő sírásának utolsó visszhangja is elült a fülemben, és újra azon a különleges, időtlen tisztáson találtam magam, ahol legelőször jártam. Körülöttem varázslatos lények suhantak az örök félhomályban, a távolban pedig ott magasodott a fehér, fátyolszerű kapu.

Az Őrző előttem állt. Lassan kinyújtotta felém a csontos ujjait, pont úgy, mint a legelső alkalommal, amikor az alkut megkötöttük. Vettem egy mély levegőt, és óvatosan belehelyeztem a sajátomat az övébe.

Felnéztem, és arra számítottam, hogy újra azt a baljóslatú, vicsorgó, kavargó szürke ködöt látom az arca helyén, ami eddig rettegésben tartott, nem csak az elmém, hanem a lelkemet és a szívemet is. De most, hogy eljött az idő, és a paktum beteljesedett, a köd hirtelen eloszlott. Meglepetten hőköltem hátra: a Halál nem egy gonosz, kegyetlen lény volt. Ő csak a munkáját végezte, a rá bízott feladatot pedig most egy végtelenül kedves, barátságos tekintetű idős úr alakjában láttam elgördülni. Akinek az arcán ugyan úgy folytak a könnyek, mint nekem.

Az idős úr arcát azonnal felismertem. Ő volt az a bácsi, aki abban az utcában lakott, ahol gyermekkoromban éltem – az egyetlen ember, aki a családom szigora és a Malfoy- vér ellenére is olyannak fogadott el, amilyen valójában voltam. Kedvesen rám mosolygott, és a hangja már nem suttogott, hanem meleg, öreges hangon csengett az elmémben:

-        Mindig olyan alakot öltök, halandó, ami az adott illető életében sokat jelentett a gyermekkorában. Aki biztonságot nyújtott. Neked ez a kedves öregúr volt, aki apád helyett apád volt, aki támogatott téged. Aki örült a szerelmednek, és aki már nem élte, meg hogy legyen egy unokája, még ha nem is kötött össze benneteket a vér legyőzhetetlen köteléke. Ennek ellenére ott volt, ha sírtál, ha megsérültél, ha szomorú voltál, ha boldog voltál vagy éppen dühös. Tudnod kell, hogy ez az úr a Fátyol túloldalán is folyamatosan támogatott téged. Ott vár téged, hogy magához szorítson és felszárítsa a könnyeidet.

Lassan a Fátyol felé vezetett, de mielőtt átléptük volna a határt, megállt, és halkan megkérdezte:

-        Készen állsz?

Visszafordultam. A tisztást borító halvány ködön át, mintha egy varázslatos ablak nyílt volna a hús és vér világára, tisztán láttam az Odú nappaliját. Fred ott állt, a könnyeit törölgetve, de a karjaiban szorosan, biztonságban tartotta a kislányunkat. Felnézett az ég felé, mintha tudná, hogy figyelem, és a szája némán, de sziklaszilárdan formálta a szavakat:

„Élj boldogan. Élj ott is úgy, mint itt velem. Élj ott a Fátyol túloldalán szerelmem”

Elengedtem a múltat. Elégedett mosollyal az arcomon bólintottam az idős úrnak, és megindultunk, hogy végleg átlépjünk a fehér Fátyol mögé...

-        ...Y/N! Kicsim, ébredj fel! – hallottam egy idősödő férfi hangját.

Egyetlen hatalmas, kétségbeveszett rándulással, leizzadva, könnyes arccal, tetőtől talpig remegve riadtam fel az átéltektől. A szívverésem vadul zakatolt a bordáim között, a torkom kiszáradt, és a pánik még mindig fojtogatta a tüdőmet. De a környezet hirtelen megváltozott.

Nem az Odúban voltam, nem is a Halálküszöb tisztásán. A Főnix Rendje főhadiszállásának egyik homályos vendégszobájában feküdtem az ágyban. Az ablakon át a Grimmauld tér sötét kontúrjai látszottak.

Fred mellettem aludt, de a hirtelen, zaklatott mozdulatomra és a zihálásomra azonnal megérezte, hogy megmozdultam. Felriadt, és a sötétben aggódva fordult felém, megragadva a vállamat.

-        Mi történt? Y/N, tiszta víz vagy... megint rosszat álmodtál? – kérdezte, és a hangjában ott volt az a tiszta, mindent elsöprő szeretet, ami a háború előtti napokat jellemezte.

Még mindig a könnyeimmel küzdöttem, de ahogy megéreztem a testének melegét, a kezeinek szorítását, rájöttem: a jövőképet láttam. A prófétai álom, ami a keleti szárnnyal kezdődött, megmutatta a legsötétebb opciót és a paktum teljes történetét. De most még itt voltunk. Még nem kezdődött el a háború csatája, Fred emlékezett rám, és még minden megváltoztatható volt.

-        Csak... csak egy nagyon rossz álom volt – válaszoltam halkan, miközben a kezemet a mellkasára tettem, érezve a szíve egyenletes, megnyugtató dobbanását.

Fred megkönnyebbülten sóhajtott, majd szorosan magához húzott, átkarolva a derekamat, és visszadőltünk a puha ágyba.

-  Minden rendben, itt vagyok. Nem megyek sehová – mormogta a hajamba, és az ölelése melegében lassan elcsendesedett a zakatoló lelkem. Egymásba kapaszkodva, a sötétség oltalma alatt újra álomba merültünk.

Másnap reggel, amikor a napfény áttörte a Főnix Rendje főhadiszállásának sötét függönyeit, már egészen más emberként keltem fel az ágyból. Tudtam, mi áll előttünk. Tudtam, hogy a háború elkerülhetetlen, de most, a prófétai látomásnak köszönhetően, minden egyes részletre felkészültem. Tudtam a leomló falról, a lesben álló halálfalóról és a Sectumsempra sötét átkáról. Nem volt bennem félelem, csak jéghideg, megfontolt elszántság.

Amikor eljött a Roxforti Csata azon végzetes másodperce, nem teketóriáztam. Pontosan abban a pillanatban vetettem magam Fredre, amikor a fal megremegett; ellöktem őt a törmelékek elől, de ezúttal nem hagytam időt a támadásra. Még mielőtt a halálfaló felemelhette volna a pálcáját a fal másik oldalán, én voltam a gyorsabb: megakadályoztam a sötét átkot, és én magam öltem meg őt. Fred a hirtelen lökéstől és a becsapódástól elveszítette a tudatát, és én is követtem őt a sötétségbe, ahogy a fejemet a kemény kőpadlóba vertem.

A képszakadás után újra ott álltam a varázslatos, időtlen tisztáson. A távolban fehérlett a Fátyol, és én újra szemtől szembe kerültem az arctalan, kavargó szürke köddel. Az Őrző reszelős, jéghideg hangja visszhangzott az elmémben:

-        Szóval mégis megváltoztattad a sorsot... a képek ellenére is.

-        Igen, megváltoztattam, Őrző – emeltem fel a fejemet dacosan. – És tudod, miért? Mert makacs vagyok, és nem fogom őt elveszíteni. Sem most, sem máskor.

A köd egy pillanatra megmerevedett előttem, majd a lény újra megszólalt, de a hangjában most baljóslatú kíváncsiság vibrált:

-        Van egy utolsó kérdésem, halandó. Megbántad azt a döntésedet, amit abban a látomásban láttál? Ha igen, változtatnál az akkori döntéseden? Máshogy döntenél, mint akkor?

-         Igen, máshogy – feleltem habozás nélkül, miközben a King’s Cross állomás képei és Fred fojtogató bűntudatának emlékei átvillantak az agyamon.

-        Mondd el, halandó... mi lenne a döntésed most, hogy láttad azt a jövőképet?

-        A mártírhalált választanám – mondtam sziklaszilárdan. – De akkor is kérnék valamit.

Az Őrző egy mély, morgásszerű hangot hallatott a köd mögül, majd halkan, szinte gúnyosan annyit mondott:

-        Miért nem lep meg...? Na és mi lenne az?

-        Csak annyi... hogy törölj ki minden velem kapcsolatos emléket Fred tudatából. Mindenki más emlékezhet rám, a családja, a barátai, de ő... ő ne tudjon rólam semmit. Csak annyit, hogy egy roxforti diák voltam, egy háztársa a Griffendélből, és egy személy, aki segített a háborúban. Semmi többet.

A lény néma csendben állt egy ideig, mintha magának a Halálnak is fel kellene fognia ennek az áldozatnak a nagyságát: megsemmisíteni magam a szerelmem emlékeiben, hogy ő szabadon, bűntudat és mardosó fájdalom nélkül élhessen. Végül az Őrző lassan bólintott, és a hangja most meglepően tiszteletteljesen búcsúzott tőlem:

-        Még találkozunk, mikor eljön az időd, halandó... Addig pedig élj méltón a makacs természeteddel és a szerelmeddel

Amikor visszatértem a hús és vér világába, a Nagyteremben voltam. De a látomásommal ellentétben most nem a gyász fojtogató csendje fogadott. Fred már régen felébredt. Ott ült a fekhelyem mellett, a kezeimet szorosan a saját tenyerébe zárva, és az arcán a mérhetetlen megkönnyebbülés tükröződött, amint meglátta, hogy kinyitom a szememet.

-        Istenem... végre felébredtél! – kiáltott fel Fred, és a hangja elcsuklott a félelemtől és a boldogságtól. Azonnal közelebb hajolt, és bár az arca még sápadt volt a csata után, a szemeiben az a tiszta, semmitől sem zavart szerelem égett, ami mindig is az övé volt. – Először is... iszonyatosan haragszom rád! Hogy lehettél ilyen felelőtlen, hogy egy halálfaló elé veted magad?! De... köszönöm. Istenem, annyira szeretlek, Y/N.

A szívem hatalmasat dobbant. Ráébredtem: az Őrző nem vette el tőlem az életemet, mert a sors megváltoztatásával a Sectumsempra átka meg sem történt! Fred emlékei nem törlődtek ki, hiszen a paktum utolsó, tragikus opciójára végül nem volt szükség a valóságban – a Halál csupán próbatétel elé állított a tisztáson, és a dacos, önfeláldozó válaszommal bizonyítottam be, hogy méltó vagyok az életre.

Fred gyengéden megcsókolta a kezemet, majd mélyen a szemembe nézett, és a hangja elszánt suttogássá vált:

-        Ha végre lenyugodnak a körülmények, most, hogy a háborúnak vége... szeretném, ha összeházasodnánk.

Könnyek gyűltek a szemembe, de ezek most az önfeledt boldogság könnyei voltak. Szorosan átfontam a nyakát, és magamhoz húztam a fiút, akiért a túlvilágot is megjártam.

-        Fred tudod, hogy bármikor hozzád megyek boldogan. Szeretlek, Fred – mondtam, és a szavaimban ott volt az egész lelkem.

Azok a képek, amiket abban a szörnyű látomásban láttam – a magányos hetek a Grimmauld téren, az elégetett levelek, George vívódása, a vizsgálat Madam Pomfreyval és a szülés utáni búcsú –, bár halványan, de mindörökre ott maradtak az elmém legmélyebb zugaiban. Olyan titok volt ez, amit soha, semmilyen körülmények között nem meséltem el Frednek. Egyetlen embert avattam be az egészbe: Georgeot. Ő volt az, aki a látomásomban is a legnagyobb támaszom volt, és tudtam, hogy a valóságban is számíthatok rá. Georgeal néha, egy-egy csendes pillanatban összenéztünk a Viccbolt pultja felett, és a szavak nélküli kötelékünk mindennél erősebbé vált.

Fred pedig soha nem tudta meg, mi volt az a sötét álom, ami azon a háború előtti éjszakán annyira megzavart. De nem is számított. Boldogok voltunk, mert mindketten itt lehettünk egymásnak, a Halálküszöb pedig már csak egy távoli, békés jövőben fog újra kinyílni előttünk – talán majd akkor, amikor megöregszünk, és a kandalló melege mellett már az unokáinkkal játszunk az Odú kertjében.